Van egy pillanat, amikor a levegő megáll, és a bőröd alatt valami idegen, forró áramlat fut végig. Van benned valami, ami nem enged el. Nem most kezdődött, csak most mert felnyílni, mint egy seb, amit régóta ignoráltál.
Ott állsz mellette, és tudod, hogy nem szabadna észrevenned a részleteket. A mozdulatait, ahogy a keze megremeg egy pillanatra, ahogy a tekintete eltér, mintha félne, hogy ha túl sokáig néz, akkor meglát valami titkot.
A levegő, amit lélegzel, túl éles, túl fűszeres, túl ő. A szíved dobogása túl hangos, túl őszinte.
És te ezt utálod.
Mert tudod, hogy ez csak egy illúzió. Egy pillanatnyi gyengeség, egy megtévesztő zsongás, ami elmúlik – el kell múlnia. Hiszen te már eldöntötted, hogy ki vagy, és mit akarsz. Vagy legalábbis azt hitted, hogy eldöntötted. Aztán itt állsz, a hideg falnak támaszkodva, és az egész tested emlékeztet valamire, amit rég eltemettél. Elfordítod a fejed, mintha nem érdekelne, mintha nem éreznéd, ahogy a gyomrodban összeszorul valami. Mert félsz. Félsz attól, hogyha egy percre is belenézel abba a pillanatba, akkor nem lesz visszaút.
A tekintete megakad rajtad. Nem kérdez semmit, és mégis mindent megkérdezett. A válasz a nyelved hegyén ül, forró és veszélyes, mint egy lehellet, ami túl közel ér a bőrödhöz. Kimondod. Nem neki. Magadnak. Hogy halld, hogy érezd, hogy tudd, milyen ostoba vagy.
És ő? Ő tiltakozik. De nem lepődik meg. Mintha... mintha várta volna. Mintha te lennél az, aki lassabban jöttél rá. Ez feldühít. Mert ha ő is érezte, akkor miért nem ő szólalt meg előbb? Miért hagyta, hogy te legyél a gyenge?
Elfordulsz. A fejedben már építed a falat, ami ezt eltakarja. "Ezt verd ki a fejedből." Jó tanács. Megfogadod. Inkább hazudsz. Inkább elfojtod. Inkább leszel újra az, aki voltál – mert az könnyebb.
De a gyomrodban még mindig ott van az a forró, nyomasztó valami.
És tudod, mi a legrosszabb? Hogy holnap is ott lesz.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése