Kósza gondolatok

Érezted már azt valakivel kapcsolatban, hogy már régről ismered? Már az első találkozásnál az a érzésed, hogy láttad már máshol, máskor, és bárhogy kutatsz az emlékeid közt, nem tudod őt hova tenni. Mégis mintha magához vonzana. Aztán beszélgetni kezdtek és rájöttök, hogy nagyon sok mindenben hasonlóak vagytok, hogy hasonlóan látjátok a dolgokat, és sok mindenben együtt értetek. Remekül érzitek magatokat a másik társaságában. Jól kijöttök, néha befejezitek a másik mondatait, mintha valamiféle telepatikus kapcsolat lenne köztetek. Több éves barátságoknál ez teljesen természetes. De egy majdhogynem vadidegennél? Nincs más, csak az érzés, hogy ismered valahonnan és az a megmagyarázhatatlan vonzás. Aztán vége a találkozásoknak, hazamegy. Messze. És úgy váltok el, mintha évek óta barátok lennétek. Van ennek értelme? Van, csak logikusan nem tudom megmagyarázni. Könnyű néhány nap alatt valakinek a barátjává válni, de nagyon nehéz ezt életben tartani. Az, hogy sok időt töltöttetek együtt, még nem jelenti azt, hogy barátok is vagytok. Én féltem, mikor hazament. Féltem, hogy kész, ennyi volt a mi barátságunk. Aztán jött a telefon, az e-mail, a levelezés, a folyamatos kapcsolattartás. Közben múltak az évek. Dühögtem, duzzogtam, sírtam nevettem, és nem vettem észre, hogy a viharok közepette azok, akiket a barátaimnak neveztem egyszer csak eltűntek az életemből. Azon kaptam magam, hogy nem bízom bennük. Megváltoztunk, mondogattam, még mindig barátok vagyunk. De rájöttem, hogy nem. Talán valamikor tényleg azok voltunk, de annyi minden történt, és annyit változtunk, hogy ez már a múlté. És akkor ő? Ő is így van? Ő nem. Minél több viharba keveredtem, annál többször volt ott a kis hajómon biztos árbócként. Ha nem is irányította a vitorlákat, segített leküzdeni a hatalmas hullámokat. Észrevétlenül, s talán tudtán kívül állította a megfelelő irányba a kormánykereket; mentőövet dobott, mikor úgy éreztem, összecsapnak felettem a hullámok.
Jó érzés, hogy vannak barátaim. :)