Naplemente, vörös izzás. Természetellenes. Az árnyékok mozdulatlanok, mintha megfagyott volna az idő. Egy sziklaparton fekvő, reneszánsz-barokk keverékű fehér kastély. A tornyok irreálisan hosszúak, és lehetetlen formába csavarodnak, a falak fehérre meszelt mészkőnek tűnnek, de ha egész közelről nézed, akkor látod, hogy a fal él, lüktet, és mész helyett finom pókháló borítja az egészet.
Belépsz az ajtaján, a berendezés ugyanolyan, mint amilyennek kívülről képzelnéd, barokk-reneszánsz bútorok, klasszikus, és felismerhetetlenül groteszk-szürreális képek, a nagyja ugyanúgy színes pókhálóból szőve, mindig egy ismert kép groteszk képmásai. Mintha az alkotónak nem lenne semmi fantáziája, ezért csak másol, de próbálkozik valami eredetit alkotni, az eredmény olyan, mintha egy üvegkeretbe bebörtönöznéd a képnek modellt ülő embert, aki megreked egy időcsapdában, látod rajta hogy él, mégsem moccan, csak minden pillanatban másként érzékeled a vonásait, a mimikáját, tudod hogy lélegzik, észrevétlenül.
A kastély mögött látsz egy zöld tavat, 4-5 méter magas sziklafalról kell beleugrani. A távolban, de jól kivehetően egy sziget. A szigetre híd is vezet, de még senkit nem láttam, aki rá tette volna a lábát. Ha a szikláról beleugrasz a vízbe, akkor tisztán látod, hogy a víz nem zöld, hanem az alatta húzódó sziklákra tapadt moha tükröződik át, elkezdesz úszni a sziget felé, mikor rádöbbensz, hogy igazából leteheted a lábad, mivel a szikláktól csak térdig ér a víz. A szigeten találsz egy kúpszerű épületet, a közepén egy kúttal fekete-fehér márványból építve. Ha beledobsz valamit, akkor a kút kis idő múlva el kezd remegni, és minden embernek mást ad ki, mércéje és értéke szerint.
Nekem mindig fekete hangyák, és kicsi, fekete békák özönlenek elő. Néha elfutok, néha megvárom, hogy történik-e valami, de csak mint egy végtelen diafilmként nézem, ahogy a hangyák és békák özönlenek rajtam...
- Lestat naplója -
Belépsz az ajtaján, a berendezés ugyanolyan, mint amilyennek kívülről képzelnéd, barokk-reneszánsz bútorok, klasszikus, és felismerhetetlenül groteszk-szürreális képek, a nagyja ugyanúgy színes pókhálóból szőve, mindig egy ismert kép groteszk képmásai. Mintha az alkotónak nem lenne semmi fantáziája, ezért csak másol, de próbálkozik valami eredetit alkotni, az eredmény olyan, mintha egy üvegkeretbe bebörtönöznéd a képnek modellt ülő embert, aki megreked egy időcsapdában, látod rajta hogy él, mégsem moccan, csak minden pillanatban másként érzékeled a vonásait, a mimikáját, tudod hogy lélegzik, észrevétlenül.
A kastély mögött látsz egy zöld tavat, 4-5 méter magas sziklafalról kell beleugrani. A távolban, de jól kivehetően egy sziget. A szigetre híd is vezet, de még senkit nem láttam, aki rá tette volna a lábát. Ha a szikláról beleugrasz a vízbe, akkor tisztán látod, hogy a víz nem zöld, hanem az alatta húzódó sziklákra tapadt moha tükröződik át, elkezdesz úszni a sziget felé, mikor rádöbbensz, hogy igazából leteheted a lábad, mivel a szikláktól csak térdig ér a víz. A szigeten találsz egy kúpszerű épületet, a közepén egy kúttal fekete-fehér márványból építve. Ha beledobsz valamit, akkor a kút kis idő múlva el kezd remegni, és minden embernek mást ad ki, mércéje és értéke szerint.
Nekem mindig fekete hangyák, és kicsi, fekete békák özönlenek elő. Néha elfutok, néha megvárom, hogy történik-e valami, de csak mint egy végtelen diafilmként nézem, ahogy a hangyák és békák özönlenek rajtam...
- Lestat naplója -
Megjegyzések
Megjegyzés küldése