- Jó napot kívánok.
- Üdvözlöm, kit tisztelhetek?
- Nos, Uram, én vagyok az Ön lelkiismerete.
- Örvendek, úgy vélem nyugodtan tegeződhetünk.
- Sajnos, nem lehet, hivatalos ügyben keresem. Feljelentették Önt.
- Bocsánat, tessék, kérem, hallgatom.
- A vádirat elég sok pontot hoz fel Maga ellen. Megcsalás, árulás, kínzás, hazugságok.
- Nagyon érdekes, kérem, folytassa.
- Kérem. Előre közlöm, hogy a benyújtott iratok elég zavarosak. Őszintén szólva semmilyen konkrétumot nem említenek.
- Az emberek alapvető szokása, hogy mindent a maguk véleménye felé hajlítanak, nem probléma. Mivel kezdjem?
- Az árulásról már kifejtette a véleményét. Kíván még hozzátenni valamit?
- Azt hiszem, nem, elég egyértelműen elmondtam akkor. Azóta is türelmesen számolom a napfelkeltéket. Talán egyszer már azt sem, de az az idő még nem jött el.
- És mit gondol,mikor fog eljönni?
- Amikor visszakapom az ott hagyott dolgaimat. Gondolok itt a könyvekre, a karakterlapokra és mindenek előtt a bögrémre.
- Akkor nézzük ezt a megcsalást. A vád, két lány szerint volt valami tetős baleset, bármit is jelentsen ez.
- Ez igazán érdekes, főleg, hogy túl régóta nem tartjuk a kapcsolatot azzal a két lánnyal, de hát biztosan tőlük származik, és nem attól, aki valójában tudott róla. A barátok megőrzik egymást titkát igaz?
- A tárgyra, ha kérhetném.
- Természetesen. Nos igen, eltöltöttem egy kellemes délutánt egy lánybarátommal, utána mondtam neki, hogy van egy szívemnek kedves hely, ahonnan gyönyörű a naplemente. Megnéztük, és ahogy előtte, azóta is szívesen járok oda, ha az időjárás engedi.
- Szóval Önök megnézték a naplementét. Ez, gondolom, valami költői kifejezés lehet.
- Nem, Uram, ez a szó szerint történtek leírása. Megnéztük a naplementét, és beszélgettünk. Más nem történt, nem mintha ezt bárki is feltételezné, ugyebár.
- Említette azt a lánybarátot. A vádirat elég sok helyen említ egy alattomos kurvát, aki megszerezte magát.
- Levadászott, Uram, klasszikus ostobaságokat csak pontosan, ha kérhetem. Egyébként a szóban forgó hölgy a szerelmem, a párom és a társam, szóval az említett jelzőket kérem hagyja meg azoknak, akik már megbocsátottak, és semmi problémájuk.
- Elnézést, bocsássa meg nekem a sértő szavakat, de kérem, én csak közvetítő vagyok, a személyes véleményem nem számít, mivel mindenki jobban tudja nálam, hogy mi van a vállamon. De ha már így említette kérem mesélje el annak a levadászásnak történetét.
- Kérem, semmi egyéb nem történt, mint bármelyik más hajótörött lélekkel. Valaki odaevezett egy lélektalálóval, és amikor tényleg elhitte, hogy segítő szándékkal, tíz körömmel kapott utána.
- Szóval, magába szeretett, és elvette az akkori barátnőjétől.
- Tíz pontos ostobaság, már a zsenialitás határát súrolja. Véletlenül sem így történt. Amikor megéreztem az érzelmeit, és hogy már nem baráti szándékú segítségnek fogja fel, amit adok neki, azt tettem, amit a fejem diktált. Elküldtem magamtól, és megszakítottam vele a kapcsolatot, ő pedig megértette, hogy ezzel csak árt magának és nekünk, tehát elment.
- De visszajött.
- Kérem, hallgasson végig, mielőtt más tévedéseit adná a számba. Nem, nem jött vissza. Én hívtam vissza.
- Miért, ha szabad kérdeznem?
- Azért, mert szükségem volt rá. Szükségem volt valakire, akivel foglalkozhatok, akivel törődhetek, akivel beszélgethetek, és akit érdekel is a mondanivalóm, mert szüksége van rá. Azon kívül, olyan lelki útra tereltem, ahonnan vissza akartam rántani.
- De a szerelemnek nem lehet parancsolni, senki hibája nem volt, hogy magába szeretett. Viszont az ő jelenléte okozta az akkor kapcsolatának végét, igaz?
- Nem, újfent rossz úton jár. Az akkori kapcsolatomat az én jelenlétem tette tönkre. Az én határozatlanságom, A szív és a fej csatája, igen. Az eszem maradni akart, a szívem másfelé húzott. Nem tagadom, korábban is voltak problémáim, amiket a szívem nem engedett kimondani, ezek a kis problémák később összegyűltek, míg végül összeálltak két nagy problémává. Egy darabig hitegettem magam, hogy vissza fogok térni a régi sínre, nem vettem észre, hogy az a vonat már kisiklott.
- Akkor miért nem szállt le róla?
- Tudja, az emberi kapcsolatoknak vannak hullámvölgyei. Mint említettem voltak problémáim, amikről nem beszéltem, és azóta sem tettem. Férfiember amúgy sem beszél ilyenekről. Vagy megoldja, vagy nem, de nem töri össze a nő lelkivilágát. Viszont nem tagadom, hogy gyarló ember vagyok, és menekültem az állandó veszekedések és rossz közérzet forrásától olyanhoz, akivel jól éreztem magam.
- Nemiség?
- Tagadom. Nem nemileg vonzódtam a hölgyhöz, a barátomnak, és főleg olyan barátnak tartottam, akinek szüksége volt rám. Nem felejtett el tájékoztatni az életéről, és szívesen osztotta meg velem a mindennapos dolgait.
- De ennek megvoltak a maga következményei is, igaz?
- A rózsa szép, és hiába tüskés, az emberek szeretik. Természetesen vannak emberek, akik csak a tüskéket látják, de azok szagolgassanak olyan virágot, vagy csokrot, amit maguknak szednek. Senki orra nem dugnak rózsát, hogy márpedig te ezt fogod szagolgatni, egyszerűen csak elfogadják azt, hogy te ezt szereted, én meg azt, attól még ugyanúgy barátok vagyunk. Legalábbis tőlem ez lett kérve.
- Ön kezd költőiséghez fordulni, térjünk vissza a tények talajára. Ön kínozta a hölgyeket.
- Igen, az egyiket azzal, hogy nem szerettem viszont, a másikat meg azzal, hogy ezt nem tudtam megértetni vele.
- De most mint társát emlegeti, tehát mégis csak egy párként élnek.
- A két dolognak semmi köze egymáshoz. Mint mondtam, amíg tudtuk, tartottuk a távolságot, és nem vettünk tudomást a felőle érkező érzelmi szálról. Ő kereken és határozottan kijelentette, hogy nem kíván a párkapcsolatom útjába állni, én pedig mint barátként próbáltam megértetni vele az élet dolgait. Jelzem elég nagy sikerrel kigyógyítottam a legtöbb bajából, és azóta is szépen halad felfelé. Hogy véget ért egy kapcsolatom és elkezdődött egy másik két különálló esemény volt.
- Már elnézést, de én nem így tudom.
- Ön elég sok dolgot tud, és főleg rosszul. Gondolom emlékszik arra a bizonyos ajtócsapkodásos jelenetre is.
- Amikor Önt ölelkezni látták a hölggyel, igen.
- Nos igen. A hölgy elesett és összetört volt. Ha esetleg még érdekli is, akkor lett neki végleg megmondva, hogy nem, végleg meg kell szakítanunk minden kapcsolatot, és még utoljára felkínáltam neki a vállamat, amin párszor már kisírhatta magát.
- Szóval az egy félreértett helyzet volt.
- Sokkal több. Egy félreértett, félremagyarázott, és sorsdöntő helyzet volt. Talán még Ön is emlékszik rá, hogy onnantól kedves szavunk nem igazán volt egymáshoz, és csak martuk egymást. Ön meddig bírta volna egy ilyen közegben?
- Mégsem küldte el.
- Igen. Mint mondtam, hittem benne, hogy még visszatérhetünk. Amúgy is köztudott, hogy nem akartam megszerezni magamnak azt az örömöt, hogy én ismerem be először, hogy képtelenek vagyunk boldoggá tenni egymást. Ultimátumot és időt adtam magamnak, és amikor eljutottam arra szintre, kimondtam.
- Nem tartja visszásnak, hogy ezeket a dolgokat így, hónapokkal később mondja el?
- Kérem, Önnek el lehet mondani a dolgokat, tudja nehéz beszélni olyannak, aki hozzávág az emberhez pár ködös vádat, majd gyorsan eltűnik, mire az ember elolvasná őket. Én is dobálózhatnék kimondott vagy leírt szavakkal, amik így-úgy visszajutottak hozzám, de sajnos én még nem süllyedtem hozzá elég mélyre.
- Mit gondol, miért történnek ilyenek?
- Hogy mit gondolok? Tudja, miért írnak az emberek verseket? Mert közölni akarnak valamit. Azonban. Közölni valamit egy egyértelmű dolog. Tényeket lehet közölni egyértelműen. Viszont, amikor az ember képtelen tényeket közölni, akkor burkolja a szavait ködös, semmitmondó célozgatásba. Az ember azért szereti ködösíteni a mondandóját, mert akkor többek közt, azt reméli, hogy nem veszik észre, hogy igazából semmit sem tud. A bölcsek azért beszélnek rébuszokban, mert azt akarják, hogy a hallgatóság magában értékelje, és a saját világképe alapján értelmezze a mondanivalót. A bölcseket viszont nem a gonosz rosszindulat hajtja.
- Szóval, Ön úgy véli, hogy az emberek csak azért beszélnek, de nem mondanak semmit, és azért tűnnek el, mielőtt az ember reagálhatna rá, mert ezzel eléri azt, hogy foglalkozzanak is vele?
- Igen, ez a véleményem. A gond az, hogy ezzel csak teljesen visszás hatást érnek el, mert az elolvasására szánt, és az eltűnés felett érzett pár másodpercnél tovább nem foglalkozok a dologgal. Tudja, egyszer kijelentettem, hogy az a problémáim legnagyobb forrása, hogy olyan emberekkel és dolgokkal foglalkozok, akikkel/amikkel nem kellene. Ehhez tartom magam. Az egyenes mondanivalót mindig meghallgatom, és értékelem, a ködös fecsegés nem érdekel. De persze ezt eddig is mindenki tudta rólam.
- Ahhoz képest már elég hosszan fejtegeti a dolgait.
- Ahogy mondta, a vádirat, hosszú, ködös, és semmit sem tartalmaz, mint zavaros célozgatásokat. Ezzel szemben én egyértelműen próbáltam kifejezni magam. Remélem ezt Ön is érti és érzi.
- Még egy utolsó kérdés, ha szabad. Boldog Ön?
- Kérem, Ön, mint az én Lelkiismeretem, pontosan tudja, hogy nyugodtan alszom, boldog párkapcsolatban élek, és ha az emberek nem megváltoztatni akarnák az Ön véleményét, illetve nem csak pár, mások által eltorzított helyzet alapján akarnák ezt eldönteni, hanem eltöltenének Önnel egy hasonlóan kellemes eszmecserét, akkor tudnák. De tudja minden embernek maga felé hajlik a keze... vagy az érdeke.
- Lestat naplója -
- Üdvözlöm, kit tisztelhetek?
- Nos, Uram, én vagyok az Ön lelkiismerete.
- Örvendek, úgy vélem nyugodtan tegeződhetünk.
- Sajnos, nem lehet, hivatalos ügyben keresem. Feljelentették Önt.
- Bocsánat, tessék, kérem, hallgatom.
- A vádirat elég sok pontot hoz fel Maga ellen. Megcsalás, árulás, kínzás, hazugságok.
- Nagyon érdekes, kérem, folytassa.
- Kérem. Előre közlöm, hogy a benyújtott iratok elég zavarosak. Őszintén szólva semmilyen konkrétumot nem említenek.
- Az emberek alapvető szokása, hogy mindent a maguk véleménye felé hajlítanak, nem probléma. Mivel kezdjem?
- Az árulásról már kifejtette a véleményét. Kíván még hozzátenni valamit?
- Azt hiszem, nem, elég egyértelműen elmondtam akkor. Azóta is türelmesen számolom a napfelkeltéket. Talán egyszer már azt sem, de az az idő még nem jött el.
- És mit gondol,mikor fog eljönni?
- Amikor visszakapom az ott hagyott dolgaimat. Gondolok itt a könyvekre, a karakterlapokra és mindenek előtt a bögrémre.
- Akkor nézzük ezt a megcsalást. A vád, két lány szerint volt valami tetős baleset, bármit is jelentsen ez.
- Ez igazán érdekes, főleg, hogy túl régóta nem tartjuk a kapcsolatot azzal a két lánnyal, de hát biztosan tőlük származik, és nem attól, aki valójában tudott róla. A barátok megőrzik egymást titkát igaz?
- A tárgyra, ha kérhetném.
- Természetesen. Nos igen, eltöltöttem egy kellemes délutánt egy lánybarátommal, utána mondtam neki, hogy van egy szívemnek kedves hely, ahonnan gyönyörű a naplemente. Megnéztük, és ahogy előtte, azóta is szívesen járok oda, ha az időjárás engedi.
- Szóval Önök megnézték a naplementét. Ez, gondolom, valami költői kifejezés lehet.
- Nem, Uram, ez a szó szerint történtek leírása. Megnéztük a naplementét, és beszélgettünk. Más nem történt, nem mintha ezt bárki is feltételezné, ugyebár.
- Említette azt a lánybarátot. A vádirat elég sok helyen említ egy alattomos kurvát, aki megszerezte magát.
- Levadászott, Uram, klasszikus ostobaságokat csak pontosan, ha kérhetem. Egyébként a szóban forgó hölgy a szerelmem, a párom és a társam, szóval az említett jelzőket kérem hagyja meg azoknak, akik már megbocsátottak, és semmi problémájuk.
- Elnézést, bocsássa meg nekem a sértő szavakat, de kérem, én csak közvetítő vagyok, a személyes véleményem nem számít, mivel mindenki jobban tudja nálam, hogy mi van a vállamon. De ha már így említette kérem mesélje el annak a levadászásnak történetét.
- Kérem, semmi egyéb nem történt, mint bármelyik más hajótörött lélekkel. Valaki odaevezett egy lélektalálóval, és amikor tényleg elhitte, hogy segítő szándékkal, tíz körömmel kapott utána.
- Szóval, magába szeretett, és elvette az akkori barátnőjétől.
- Tíz pontos ostobaság, már a zsenialitás határát súrolja. Véletlenül sem így történt. Amikor megéreztem az érzelmeit, és hogy már nem baráti szándékú segítségnek fogja fel, amit adok neki, azt tettem, amit a fejem diktált. Elküldtem magamtól, és megszakítottam vele a kapcsolatot, ő pedig megértette, hogy ezzel csak árt magának és nekünk, tehát elment.
- De visszajött.
- Kérem, hallgasson végig, mielőtt más tévedéseit adná a számba. Nem, nem jött vissza. Én hívtam vissza.
- Miért, ha szabad kérdeznem?
- Azért, mert szükségem volt rá. Szükségem volt valakire, akivel foglalkozhatok, akivel törődhetek, akivel beszélgethetek, és akit érdekel is a mondanivalóm, mert szüksége van rá. Azon kívül, olyan lelki útra tereltem, ahonnan vissza akartam rántani.
- De a szerelemnek nem lehet parancsolni, senki hibája nem volt, hogy magába szeretett. Viszont az ő jelenléte okozta az akkor kapcsolatának végét, igaz?
- Nem, újfent rossz úton jár. Az akkori kapcsolatomat az én jelenlétem tette tönkre. Az én határozatlanságom, A szív és a fej csatája, igen. Az eszem maradni akart, a szívem másfelé húzott. Nem tagadom, korábban is voltak problémáim, amiket a szívem nem engedett kimondani, ezek a kis problémák később összegyűltek, míg végül összeálltak két nagy problémává. Egy darabig hitegettem magam, hogy vissza fogok térni a régi sínre, nem vettem észre, hogy az a vonat már kisiklott.
- Akkor miért nem szállt le róla?
- Tudja, az emberi kapcsolatoknak vannak hullámvölgyei. Mint említettem voltak problémáim, amikről nem beszéltem, és azóta sem tettem. Férfiember amúgy sem beszél ilyenekről. Vagy megoldja, vagy nem, de nem töri össze a nő lelkivilágát. Viszont nem tagadom, hogy gyarló ember vagyok, és menekültem az állandó veszekedések és rossz közérzet forrásától olyanhoz, akivel jól éreztem magam.
- Nemiség?
- Tagadom. Nem nemileg vonzódtam a hölgyhöz, a barátomnak, és főleg olyan barátnak tartottam, akinek szüksége volt rám. Nem felejtett el tájékoztatni az életéről, és szívesen osztotta meg velem a mindennapos dolgait.
- De ennek megvoltak a maga következményei is, igaz?
- A rózsa szép, és hiába tüskés, az emberek szeretik. Természetesen vannak emberek, akik csak a tüskéket látják, de azok szagolgassanak olyan virágot, vagy csokrot, amit maguknak szednek. Senki orra nem dugnak rózsát, hogy márpedig te ezt fogod szagolgatni, egyszerűen csak elfogadják azt, hogy te ezt szereted, én meg azt, attól még ugyanúgy barátok vagyunk. Legalábbis tőlem ez lett kérve.
- Ön kezd költőiséghez fordulni, térjünk vissza a tények talajára. Ön kínozta a hölgyeket.
- Igen, az egyiket azzal, hogy nem szerettem viszont, a másikat meg azzal, hogy ezt nem tudtam megértetni vele.
- De most mint társát emlegeti, tehát mégis csak egy párként élnek.
- A két dolognak semmi köze egymáshoz. Mint mondtam, amíg tudtuk, tartottuk a távolságot, és nem vettünk tudomást a felőle érkező érzelmi szálról. Ő kereken és határozottan kijelentette, hogy nem kíván a párkapcsolatom útjába állni, én pedig mint barátként próbáltam megértetni vele az élet dolgait. Jelzem elég nagy sikerrel kigyógyítottam a legtöbb bajából, és azóta is szépen halad felfelé. Hogy véget ért egy kapcsolatom és elkezdődött egy másik két különálló esemény volt.
- Már elnézést, de én nem így tudom.
- Ön elég sok dolgot tud, és főleg rosszul. Gondolom emlékszik arra a bizonyos ajtócsapkodásos jelenetre is.
- Amikor Önt ölelkezni látták a hölggyel, igen.
- Nos igen. A hölgy elesett és összetört volt. Ha esetleg még érdekli is, akkor lett neki végleg megmondva, hogy nem, végleg meg kell szakítanunk minden kapcsolatot, és még utoljára felkínáltam neki a vállamat, amin párszor már kisírhatta magát.
- Szóval az egy félreértett helyzet volt.
- Sokkal több. Egy félreértett, félremagyarázott, és sorsdöntő helyzet volt. Talán még Ön is emlékszik rá, hogy onnantól kedves szavunk nem igazán volt egymáshoz, és csak martuk egymást. Ön meddig bírta volna egy ilyen közegben?
- Mégsem küldte el.
- Igen. Mint mondtam, hittem benne, hogy még visszatérhetünk. Amúgy is köztudott, hogy nem akartam megszerezni magamnak azt az örömöt, hogy én ismerem be először, hogy képtelenek vagyunk boldoggá tenni egymást. Ultimátumot és időt adtam magamnak, és amikor eljutottam arra szintre, kimondtam.
- Nem tartja visszásnak, hogy ezeket a dolgokat így, hónapokkal később mondja el?
- Kérem, Önnek el lehet mondani a dolgokat, tudja nehéz beszélni olyannak, aki hozzávág az emberhez pár ködös vádat, majd gyorsan eltűnik, mire az ember elolvasná őket. Én is dobálózhatnék kimondott vagy leírt szavakkal, amik így-úgy visszajutottak hozzám, de sajnos én még nem süllyedtem hozzá elég mélyre.
- Mit gondol, miért történnek ilyenek?
- Hogy mit gondolok? Tudja, miért írnak az emberek verseket? Mert közölni akarnak valamit. Azonban. Közölni valamit egy egyértelmű dolog. Tényeket lehet közölni egyértelműen. Viszont, amikor az ember képtelen tényeket közölni, akkor burkolja a szavait ködös, semmitmondó célozgatásba. Az ember azért szereti ködösíteni a mondandóját, mert akkor többek közt, azt reméli, hogy nem veszik észre, hogy igazából semmit sem tud. A bölcsek azért beszélnek rébuszokban, mert azt akarják, hogy a hallgatóság magában értékelje, és a saját világképe alapján értelmezze a mondanivalót. A bölcseket viszont nem a gonosz rosszindulat hajtja.
- Szóval, Ön úgy véli, hogy az emberek csak azért beszélnek, de nem mondanak semmit, és azért tűnnek el, mielőtt az ember reagálhatna rá, mert ezzel eléri azt, hogy foglalkozzanak is vele?
- Igen, ez a véleményem. A gond az, hogy ezzel csak teljesen visszás hatást érnek el, mert az elolvasására szánt, és az eltűnés felett érzett pár másodpercnél tovább nem foglalkozok a dologgal. Tudja, egyszer kijelentettem, hogy az a problémáim legnagyobb forrása, hogy olyan emberekkel és dolgokkal foglalkozok, akikkel/amikkel nem kellene. Ehhez tartom magam. Az egyenes mondanivalót mindig meghallgatom, és értékelem, a ködös fecsegés nem érdekel. De persze ezt eddig is mindenki tudta rólam.
- Ahhoz képest már elég hosszan fejtegeti a dolgait.
- Ahogy mondta, a vádirat, hosszú, ködös, és semmit sem tartalmaz, mint zavaros célozgatásokat. Ezzel szemben én egyértelműen próbáltam kifejezni magam. Remélem ezt Ön is érti és érzi.
- Még egy utolsó kérdés, ha szabad. Boldog Ön?
- Kérem, Ön, mint az én Lelkiismeretem, pontosan tudja, hogy nyugodtan alszom, boldog párkapcsolatban élek, és ha az emberek nem megváltoztatni akarnák az Ön véleményét, illetve nem csak pár, mások által eltorzított helyzet alapján akarnák ezt eldönteni, hanem eltöltenének Önnel egy hasonlóan kellemes eszmecserét, akkor tudnák. De tudja minden embernek maga felé hajlik a keze... vagy az érdeke.
- Lestat naplója -
Megjegyzések
Megjegyzés küldése