2014. augusztus 19., kedd

Last day of summer


Lassan vége a nyárnak.
Nincs vége ennek a nyárnak.
Ez a nyár el sem kezdődött.

Gyerekkoromban, mikor százan akartak "felkészíteni a Nagybetűsre" (Értsd: ijesztgettek a saját üres életükkel), mindig azt mondják, hogy a felnőttkor ott kezdődik, amikor rádöbbensz a munka-felelősség-számla körfogás szorítására. Mindig azt válaszoltam, hogy ezek szerint én már 15 évesen felnőttem, mert mást sem hallok, hogy anyám dolgozik, vagy a munkájáról beszél, (pót)apám dolgozik, vagy a munkájáról beszél, hogy 10-én megjön a fizu, és 11-én már nincs pénz, hogy ezt a számlát nem tudjuk fizetni, azt nem tudjuk fizetni, keress magadnak munkát, adj kölcsön, hogy ne haljunk éhen. Ők néztem rám furcsán, aztán veregették a vállam, hogy ó, azt te csak hiszed, majd rájössz, milyen az, amikor egyedül élsz, meg satöbbi. Én válaszoltam, hogy világéletemben egyedül éltem meg satöbbi. Ők csóválták a fejüket, hogy most anyáddal laksz, majd ha külön ház, satöbbi.

Semmi különbséget nem érzek.
Hajnalban dolgozni járok, este számla fölött ülök.
Nappal dolgozok, este a munkáról beszélek.
Párom nappal dolgozik, este a munkáról beszél.
Dolgozok, vagy a munkámra gondolok.
Megkapom a fizetésem, és elköltöm.
Másoktól hallom, hogy nem tudnak fizetni, adnék-e egy kis kölcsönt, hogy ne haljanak éhen.
Semmi különbséget nem érzek.

A felnőttkor ott kezdődik, mikor eljön az a nyár, amikor elvégzed az iskolát, elkezdesz dolgozni, és a nyár már nem az a várva várt móka és kacagás, hanem egy ugyanolyan szürke munkanap, mint a többi.
Mikor már arról a szóról, hogy nyár, nem az jut az eszedbe, hogy önfeledt móka és kacagás három hónapig, amikor minden más le van szarva, irány a barátok, barátok, koncertek, fesztiválok, tavak, erdők, hegyek, aztán szeptember elsejétől október közepéig csak a nyári élményekről beszélsz, és már azt várod, hogy mikor lesz újra nyár.
Mikor a hétvégék már nem arról szólnak, hogy gyorsan üljünk össze és menjünk valamerre, hogy visszaidézzük a nyári emlékeket, csak a heti fáradtságot próbáljuk kipihenni, maradék erőnkből a házimunkán gondolkodunk.
Mikor végre rádöbbensz, hogy a szekrények mögötti porcicák és pókhálók feltakarítása azért olyan fontos, mert benned is kialakult az a görcsös reflex, hogy most már ez a te házad, és igenis megmutatom az anyámnak, hogy én is képes vagyok rá.
Mikor életedben először elgondolkodsz azon, hogy lehet, hogy az öreg mégis csak jobban tudja nálad.
Mikor a mit főzzünk ma kérdésről már nem az jut az eszedbe, hogy igazából csak a konyhaasztalon akarod csinálni.
Mikor este lefekszetek egymás mellé, egymásra néztek, és egyszerre mondjátok, hogy sajnálom, túl fáradt vagyok hozzá, szeretlek és aludj jól.
Mikor már gondolkodni kell azon, hogy megnézzetek-e egy naplementét, teliholdat, meteorhullást.
Mikor már csak azért látod a napfelkeltét, mert hajnalban ülsz a műszakos buszon.
Mikor anyáddal már csak annyit beszélsz, hogy miért nem dolgozol valahol máshol, kevesebbet, többért, és egyébként is, miért nem vagy olyan taposós, mindenkin átgázoló féreg, nézd meg őt, látod mennyivel jobban él.
Mikor már nem szállsz bele a fölösleges vitákba, mert arra gondolsz, hogy hamarosan családod lesz, és szükség lesz a nagymama segítségére, hogy vigyázzon rá.
Mikor a család elmegy nyaralni, és téged már senki nem hív el.
Mikor már tényleg azt érzed magadon, hogy annyit érsz, amennyid van.
Mikor már nem azért akarsz külföldre menni, hogy jól érezd magad, hanem hogy egyáltalán úgy érzed, hogy tudsz élni.
Mikor, ha valaki hétfőn karikás, beesett szemmel jön be, nem arra gondolunk hogy a hétvégi buli még vasárnap éjszaka is tartott, hanem hogy túlórázott hétvégén.Mikor jön az okos ember, megmondja a tutit, és nem köpsz röhögve a szemébe, csak a háta mögött dühöngsz, miután gondosan körülnéztél, hogy hallja-e valaki.
Mikor már inkább magadban tartasz mindent, mert a munkatársaid 80%-a lefele könyököl, felfele nyal, és Nagy Testvér mindenhol ott van.
Mikor a társasági életed fele abból áll, hogy végre nyugodtan kipanaszkodhatod magad, és megértően hallgasd a másik panaszáradatát.
Mikor egy tinédzser mondd/kérdez valamit aztán néztek egymásra, mert nem érted, hogy milyen nyelven beszél.
Mikor meglátod az emberöltővel alattad játszó fiatalokat, akaratlanul is belekezdesz, hogy "milyen furcsa, amikor még fiatal voltam, mi..." aztán zavartan elhallgatsz.
Mikor először eszel, és csak aztán iszod el a maradékot.
Mikor három májkrémes zsömle már nem elég egy napra.
Mikor meglátsz egy parkban heverő, iszogató, üvöltöző társaságot, először lesajnálod őket, utána arra gondolsz, hogy nem lenne ilyen jó kedvetek, ha ti is munkából jönnétek, majd eljutsz oda, hogy semmirekellő, lusta, bunkó bagázs, végül undorodsz magadtól, hogy ilyeneket gondolsz, mikor te is ilyen voltál, és rólad is ezt gondolták.

Eljött ez a nyár, ami sosem jött el.
Véget ért az a nyár, ami el sem kezdődött.
Sosem éreztem magam ennyire üresnek.
Sosem éreztem magam ennyire öregnek.

 - Lestat naplója - 

2014. augusztus 6., szerda

Let's ride! – Így kezdődött

Rólam tudni kell, hogy a The fast and the furius illetve Gone in 60 seconds filmek megnézése után kezdtünk úgy igazán vágyódni a négy kerék után a haverokkal. Ebből az lett, hogy megrögzött autómániássá avanzsáltam, a jogsi megszerzése után pedig csak és kizárólag négy kerékben és kasztniban tudtam gondolkodni. Aztán egyszer...

Már gyerekként is az autó- meg motorépítős műsorokat néztem a Discovery-n, ami azért előre jelezhette volna, hogy az évek alatt lesznek bőven a családom számára érthetetlen döntések a témában. Egy ideje kezdtem úgy gondolni, hogy ideje lenne az első saját verdát beújítani. Erősen néztem a hirdetéseket és a pénztárcámat is, mert ugye egy Toyota Suprára vagy egy Nissan Skylinera nem igazán futja. Persze meg is kaptam a magamét, amiért én a nagy koszos főváros dugókkal teli reggeli útjain saját tulajdonú autógépjárművel szeretnék közlekedni. Az meg még hagyján volt az ősök szemében, hogy átnéztem az elérhető tuning műhelyek összes árlistáját, de ott már igencsak elmeorvoshoz akartak küldeni, amikor rájöttek, hogy szívbaj nélkül a komplett autó árát ráköltöttem volna még simán csak a csinosításra. Mert ugye ahogy kigurult a gyárból, az úgy nem jó.
Eléggé rajta voltam a témán, spórolgattam is szépen, amikor is egyik éjszaka megálmodtam, hogy egy motorral a hátsóm alatt szántom fel az aszfaltot, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Azon a reggelen éreztem, hogy ez kell nekem. Persze akkor még csak annyit tudtam a motorról, hogy pont kettővel kevesebb kereke van, mint amihez szokva vagyok és amin biztonságban érzem magam. A nagy meglepetésre hagytam is ülepedni kicsit a dolgot, pár napot, de innentől menthetetlen az ember. Valami változott.
A motorokat eddig is megbámultad az utcán, de most már mindezt más szemmel teszed. Egyre több dolognak nézel utána, egyre többször gondolsz rá, egyre többet kezded kérdezgetni a motoros ismerősöket – és már be is iratkoztál a tanfolyamra.
Miután egy hétfő délután körbenéztem a neten motoros iskolák után, este már sétáltam is be vígan és gondolkodás nélkül közöltem, hogy a holnap induló tanfolyamra jöttem beiratkozni. Valahogy fel sem merült bennem, hogy esetleg már nincs hely. Hamar el is lettem igazítva a menetrendről, a kötelező felszerelésről, hogy mit tudnak higiénikusan biztosítani, mi az, amit érdemes beszerezni. Papírokat kitöltöttük, első részlet befizetve, indulhat a buli.
A családdal először nem akartam közölni a rémhírt, sejtettem a reakciókat, de aztán meggondoltam magam. Mégsem szeretnék úgy hazagurulni, hogy utána egyből hívhassam is a mentőt édesanyámhoz. Annak rendje és módja szerint azóta számtalanszor le lettem hülyézve, mindenféle idiótának el lettem hordva, eszementnek, értelmetlennek, felelőtlennek, befolyásolható kölyöknek (így a harmadik x felé bukdácsolva – átérzed), stb. A családban tudtommal én vagyok az első, aki két kerékre készül nyergelni, legalábbis a közeli, közép-távoli rokonsági körben nem jellemző, hogy bárki akár csak utasként is esélyt adott volna bármilyen vasnak.
Szóval visszaút már nem lévén, irány előre!

Ez egy több részes sorozat lesz itt a blogon, ahol időről időre leírom, hogy hogyan is születik a motoros – jelen esetben belőlem.

2014. július 23., szerda

Vazul vére - az új szerelem

"Megérte a szenvedést, ha nem maradt testvér
Mindenki elhagyott, fiam elvette az ég
Megérte ontani érted ennyi drága vért?
Nem volt más út, mondd még - az üdvömért"


Krisztus után 1030-as években járunk. Államalapító királyunk, István végnapjait éli, egyetlen fia és örököse, Imre herceg egy vadászbalesetben meghalt. Az egyenesági öröklés lehetősége elveszett. A királynak utódra van szüksége, választása nővére fiára, Orseolo Péterre esett.
Vazul elégedetlenségét fejezte ki, és állítólag merényletet követett el unokatestvére ellen, aki cserébe alkalmatlanná tette őt az uralkodásra, fiait pedig száműzte.



"A hazug szavát, mondd, mért hiszed el
A féregnek is a legszebb gyümölcs kell
Te hívtál, de kést szúrsz terstvérhátba
Haljak meg inkább a lábamon állva
Mint térden a sárban"


Nászajándékba kaptuk a jegyeket a premierre. Türelmetlenül vártuk a napot, hogy végre mehessünk. Beszélgettünk róla, találgattunk, vajon milyen lesz. És végre eljött a nagy nap. Megbeszéltük, hogy hogyan megyünk, embert faragtunk magunkból és csinibe öltöztünk, merthát azért nem minden nap megy az ember premierre.

Óriási tömeg fogadott minket, és majdnem biztosak voltunk benne, hogy nem jutunk be kezdésig. Aztán végül de. Felsétáltunk az ülőhelyeknek kialakított padsorokhoz, és tudomásul vettük, hogy nekünk már csak a lépcsőn jutott hely, hiszen olyan fontos egyeseknek, hogy a retiküljük is jól lássa az előadást, hogy külön ülőhelyet biztosítanak neki. Utólag rájöttünk, hogy nekünk volt a legjobb helyünk, mert senkinek a feje nem lógott bele a képbe, és még a lábunkat is ki tudtuk nyújtani.

És végre elkezdődött. Minden elsötétült, csak a színpad úszott fényárban, ahova "civilben" szépen felsétált az összes szereplő, hogy aztán roppant eredeti módon, a színpadon öltse magára jelmeze egy részét, majd ezután elsétáljon a képből. Aztán... megszűnt a külvilág. A képek, a színek, a hangok. Az előadás szó szerint magával ragadott. Kézen fogott, és a múltba vezetett. Láttam István betegségét, fia halála miatt megtört lelkét, ahogy az őrület határán tombolva keresi a kiutat. Láttam Orseolo Pétert, aki becsvágytól hajtva férkőzött beteg nagybátyja bizalmában, hogy aztán elárulja azt, amire felesküdött. Juhász "Kicsi" Attila annyira jól hozta Orseolo karakterét, hogy legszívesebben arcon vágtam volna egy féltéglával, de komolyan: gyűlöltem.

"Leszek fekély, döglégy a borban
Tudom a leckét, a kard is kereszt
Leszek én, ki elé térdelsz a porban
Ki lázadó szívébe pengét ereszt"

Láttam Vazult, a vér jogán trónt követelő erőskezű vezért, akit megvakíttattak, hogy alkalmatlanná tegyék az uralkodásra. Utólag elgondolkodtam, hogy vajon tényleg elkövette-e a merényletet, amiért ezt tették vele, vagy pusztán egy jó ürügyet kerestek arra, hogy félreállítsák az útból.


"Jöjjön értem a révész, most vigyen át
Ha jövőnk hazugság
Jöjjön utánam a tűzvész, marjon a láng
Ha máglyán az ország
Lángja adja a fényt
Ha nincs több csillag, sötét az ég
A jelzőtűz legyek én
Tudni fogja kinek szól, míg ég"

Megelevenedett Solt, a régi rendben mélyen hívő, urához végletekig hűséges, kemény harcos alakja. 

"Az út, a tűz, a szabad vér
Amim van ér amennyit ér
Az enyém, nem adom semmiért"

Ott állt Vata, a lázadó nemzetségfő. Torda, a népéért aggódó bölcs, idős táltos és fiatal társa, Zerind. A pozitív főszereplő: Levente herceg, aki próbál független maradni, és szerelme Hajnal, a pogány hitet megélő fiatal, erős nő.



"Amit adtam  örökre a tiéd, ne áldozd fel
Ezerszer adnám még, ezerszer vedd el"


Egyetlen dolgot kifogásolok csak: Hajnal. Számomra zavaró volt, hogy az erőteljesebb részeknél Kosik Anita szó szerint üvöltött, elnyomva ezzel a zenét és a többi énekest.
Ettől függetlenül volt szerencsém végignézni egy energikus, lendületes, friss előadást, jó zenével, fülbemászó dallamokkal. És újra és újra, akár ezerszer is megnézném.

A szereplők közül külön kiemelném még a fiatal színészt, akinek sajnos nem tudom a nevét, de zseniális alakítást nyújtott: ő volt a kutya.



Elmondani nem tudom, hogy mennyire belopta magát a szívembe, ő a kedvencem. Nem értek hozzá, de úgy gondolom, hogy pusztán arckifejezésekkel és mozdulatokkal sokkal nehezebb hitelesen visszaadni egy szerepet – ez esetben a kutyát –, mint annak, akinek van lehetősége beszélni, énekelni. Úgy gondolom, hogy az ő szerepe volt a legnehezebb, és talán épp emiatt az egyik legemlékezetesebb. Csak ültem, és bámultam, és nevettem, igen, mert annyira… elképesztő és mulatságos volt, annyira élethű.

És az előadás megy tovább.

Csak ülsz tátott szájjal, csillogó szemekkel, és egyszer csak… vége.

"Majd
Eljön a kor, majd újra megérti
A lélek, amit neki suttog a szél"

A szereplők észrevétlenül öltöznek újra hétköznapi ruhába. Egyesével felmennek a színpadra. Mosolyognak, énekelnek. A tömeg még mindig elbűvölve bámul. Lassan térünk magunkhoz, mintha álomból ébrednénk. Ez már a finálé. Az utolsó percek, amikor megjelenik a rendező, a producer és mindenki, aki fontos, meghajolnak a szereplők, a táncosok, és amíg rájuk figyelsz, egy utolsó meglepetést kiviteleznek: az énekesek lejönnek a színpadról, és fáklyával a kezükben lassan bevonulnak a közönség sorai közé, és énekelnek, mosolyognak, sugárzik róluk az öröm és a büszkeség, hogy igen, a rengeteg munkájuk meghozta gyümölcsét. És aztán visszamennek a színpadra, és együtt énekelve fejezik be a számot, hogy az utolsó taktusokat elnyomja az állva tapsoló közönség fülsiketítő ovációja.

Lassan kisétálunk az épület elé, találkozunk néhány ismerőssel, meg-megállunk beszélgetni velük, élvezzük a kellemesen hűvös éjszakai levegőt, hogy aztán néhány perccel később teljesen elázzunk a kocsi felé rohanva. A kocsiban is csak az előadásról beszélgetünk, véleményezzük, kiemelünk bizonyos részeket, és lassan hazaérünk.




A rockoperáról több információt a Vazul vére honlapján és Facebook oldalán találtok.
A képeket mégegyszer köszönöm Bakonyvári Balázsnak, akinek a premierről készült képeit a Baloo kattografi oldalon találjátok.

2014. július 8., kedd

Hősök Tere


Viharos éjt követ az ébredés,
Besüt az első fénysugár, oly szép, de mégis,
Egy jéghideg fuvallat, mely majdhogynem éget
Tovaűzi párnámról a zilált pihéket

Tapodtat se mennék, ám kattan a zár,
Megálljt kiáltok, de a lábam magától jár.
Vonszol idegen szobákon át.
Máig érzem a lőpor szagát...

Szem-dörzsölgetve a küszöbön állván,
Megindulok előre, lassan és gyáván.
Üresen kacsingatnak a vak ablakok,
Meghajlik felém egy oszlop… szevasztok!

A pernye közt költöző madarak szállnak
A tér felett, hol őseink kővé váltak,
E korban maguk is földönfutók lettek,
Mígnem az ősi erények is mind kiűzettek...

A jelenés láttán meghűl a vér.
Idegen szívekbe kap a hontalan szél.
A sarkon egy éhező eb csahol.
Nem lel békét a szív sehol.

Szárnyat növeszt egy kósza gondolat,
Messze elrepít a szabad ég alatt.
Oly távol jár, s nem tudtam, miért,
De olyan jó lenne ha itt lennél...

A laktanya mellett, a holt hidegben
Egy öreg katona pihen velem szemben.
 - Ébresztő bátyám! – de már semmit se hall.
Kesztyűs ujjai közt leégett szivar.

Nem felesel puska, ernyedt a kar.
Löveg ütötte résen át ásít a fal.
Egymásba bújnak a néma utcák,
Gyászindulónkat a kémények fújják.

Vigalmunk távoli álomkép.
A mosoly az arcokon nem várt vendég.
A habok közt egy hajó a révbe ér.
S a kapitány lassan a semmibe vész
A hídnál egy csonk az égre néz,

Az oroszlán a Duna parton társát várja,
De hiába, sodorja a folyó árja.
Néha a ligetben reccsen egy ág,
Vörös levelet hullatnak rám a fák.

Viharos éjt követ az ébredés, 
Miközben ez a dal véget ér.
Talán szebb jövőt hoz az ébredés
Az ébredés...
                                                  Dave - Lestat - Hínár 
                                                                  2008.

 - Lestat naplója - 

2014. július 1., kedd

Angyal a mélyből

Az átjáró nyitva s láncaim oda,
Tombolni jöttem a paradicsomba.
Mit földnek hívnak azok a barmok,
Ujjaim végén már élesek a karmok,
Tőlem sok jóra ne is számítsatok!
Én rátok csak pusztulást hozok,
Mert én

Angyal vagyok, de lentről jöttem,
A pokol kapui előtt én őrködtem.
Égett csonkok már azok a szárnyak,
Nem hajtanak csak pusztító vágyak.

Hozom a fényt mit úgy hiányoltok,
Minden szavam nektek csak átok!
Leheletemmel söpörlek most félre,
Hogy majd uram előtt eshess térde.
A végítélet előfutára, az vagyok,
Magam mögött csak holtakat hagyok.
Mert én

Angyal vagyok, de lentről jöttem,
A pokol kapui előtt én őrködtem.
Égett csonkok már azok a szárnyak,
Nem hajtanak csak pusztító vágyak.

Eredendően bűnösök vagytok mind,
Még ha a többség csak legyint.
Én most végigvágok rajtatok,
Tudjátok, ki lesz eztán uratok.
Pusztuljatok! Pusztuljatok!
Ha már ezer éve nem okultatok.
Mert én

Angyal vagyok, de lentről jöttem,
A pokol kapui előtt én őrködtem.
Égett csonkok már azok a szárnyak,
Nem hajtanak csak pusztító vágyak,
Mert én

Angyal vagyok, angyal a mélyből.
A pokol tűzéből, szüzek véréből.
Kegyelmet már soha, soha sem kaptok!
Mert a pokol kapujának angyala vagyok.

2014. június 19., csütörtök

Toroni Pokol

"Toroni Pokol? Érdekes nevet adtatok neki. Mi egyszerűen csak fájdalomnak hívjuk." Pergamentöredék

A nevem Korbács. Születtem pietorként, Tharr Égi Fényének évszakában, a Ködök havának mediánján, a Császári Korona 3587. évében. Kiérdemelten és megvétózhatatlanul tagja vagyok a dicső Toroni Ikrek, Hector Ipsys rendházának. Rangom Primor Mortor. Békében százak, háborúban ezrek lesik parancsomat.

Ha olvasod ezt a feljegyzést, tudd meg, ezen információk bármelyikéért is már rég halott lennél. Gyilkos vagyok, gyilkosnak születtem. A sorsom már akkor meg lett írva, mikor apám először fakardom adott a kezembe. Kardot, amelynek az a rendeltetése, hogy másokat védjen, mások igazát hirdesse, és mások bosszúját teljesítse, kardot, amely a ládám mélyén pihen, hogy tovább adhassam a gyermekeimnek. Ez az én életem. Az a döntésem, hogy mások döntései szerint cselekedjek. Az a választásom, hogy mások válasszanak engem a karjuknak. Ha rossz a lelkiismereted, akkor én leszek, aki meggyógyít. Ha sötétbe suttogod a szavakat, én leszek, aki meghallja. És ha a melledből kiáll a penge, én állok a hátad mögött. Én, és a testvéreim ott vagyunk mindig és mindenhol. Bármikor elmehetsz mellettünk, leülhetsz mellénk, beszélhetsz hozzánk. Csak akkor fogod felismerni, hogy kik vagyunk, mikor a fejedre olvassuk mások ítéletét, de akkor már csak Tharr kegyében bízhatsz. Márpedig a véres bosszú Tharr kevére való, ezért sok könyörületet ne várj Tőle, a legtöbb a gyors és fájdalommentes halál.

A többi embernép gonosznak és kegyetlennek, és embertelennek ítél minket, mert egy olyan filozófiát vallunk, amit nem emberek találtak ki, nem embereknek. Csak annyira vagyunk embertelenek, mint a hiúz, aki álmában harapja át a pocok torkát, a sas, akik az égből ragadja el a nyulat, vagy a hamis isteneitek, akik tiszta égből vetnek mennykövet a házaitokba. Nem fogok hosszas magyarázatba kezdeni, hogy életem során milyen kivédhetetlen, előítéletes vádakkal kellett szembe szállnom, pusztán azért, mert a magaménak vallok egy hazát, egy becsületrendet, és egy életet. Úgy tartják, uraink dekadensek, a múltban élnek, egy letűnt kor szánalmas árnyai. Nos erre csak annyit tudtunk mondani, hogy ti a mai napig azokban a házakban, palotákban, hitekben éltek, amiket a mi őseink építettek ezredévekkel előtt. Nekünk tudatunk van. Egy tudat, ami összefog minden élőt a birodalomban, egy cél, amely minden életnél előrébb való, egy kor, amit minden életben el akarunk, és egyszer távoli unokáink el is fognak érni. Gyűlölj, ha akarsz, ítélj, ha akarsz, sugdolózz, ha akarsz, és rettegj, ha akarsz. Nem vagyunk különbözőek. Csak más a filozófiánk, a hazánk, az életünk. Az elveimet nem én határoztam meg. A rangom, és a nevelésem adta, akárcsak neked.

A közhiedelemmel ellentétben mi is emberek vagyunk. Mi is tiszteljük a becsületet, felnézünk a nagyjainkra, csodáljuk a szépet, és elismerjük a teljesítményt. Gondolnád, hogy én is hordok magammal egy medált a feleségem (mert bizony, az is van, és még szeretem is) képével, nekem is van háziállatom, én is gondozok növényeket, én is szeretem az ízlésesen díszített ruhákat? Nem? Miért nem? Csak azért, mert gyilkos vagyok, nem leszek egy lelketlen szörnyeteg. Van lelkem. Lelkiismeretem is. Emlékszem az áldozataim arcára. A nevükre és a névtelenségükre is. Az életükre, aminek véget vetettem. Az életükre... amit megbánhattak volna, hogy megtisztulva indulhassanak a Lindigassra. Tudtad, hogy az első áldozatom képmását hordom a testembe varrva? Emlék, trófea, lelkiismeret... egy élet vége, és egy új kezdete.

Vannak és voltak társaim.
 Gyilkos... Gyilkos már halott. Lelke bebörtönözve egy testbe, ami az idők végezetéig őrizni fogja, hogy minden nap, minden percben emlékeztesse a kudarcaira, és életére. Füst... Elszállt a szélben. Valamikor úgy hitte egy nő mindent megér, de a nő szíve másé volt. Másé, vagy a szabadságé? Lényegtelen. Bagoly és Penge hibáztak, elmentek. Vipera, én drága Viperám... A neved már csak egy álom, amit elfújt a szél. Hittem benned, és vártam, mikor nyitod ki a szemed, de mire felébredtél már késő volt. Felébredtél egyáltalán, vagy az is csak egy álom volt? Pók... Pók merre jársz? Kinek a hálójába mászol újra, ha az előzőt már meguntad? Gabalyodsz jobbra-balra, de nyolc lábbal sem lépsz semerre? Róka. Bocsáss meg a hazugságokért. Hinnem kellett volna. Csillagvető. Úgy mondták, te vagy, aki a fényesebb csillagot hajítja az égbe, és a legtöbbet szórja ki a kezei közül. Neked van kedvenc csillagod? Akkor miért dobnád el azt is? Holló... Sohatöbbé.

Miért írom ezt a memoárt? Reménykedem benne, hogy valaki olyan kezébe jut, aki érti és megérti a benne foglaltakat. Aki tudja, mi az "egy ember tragédiája". Olyanéba, akiből már eltűntek az előítéletek, és semmi mást nem lát, mint ami ide van írva. Semmi egyebet, csak azt, hogy

A nevem Korbács.
Született Pietor.
Rangom Primor Mortor.
Száműzött.
De büszke tagja a Toroni Ikrek dicső klánjának.

 - Lestat naplója -

2014. június 18., szerda

Gombóc,Otthon





Nem leszünk itt örökké. Nem vagyunk egymásé örökké. Vagyis te nem, én pedig már rég igen. Nem tartósíthatjuk magunkat, mint holmi múmiákat, akik megérdemlik,hogy örök időkre egy  kriptába legyenek összeboronálva; de valamit talán mégis tehetnénk.
Legyen egy kép, egy hang, egy mozdulat. Adjunk addig, amíg van. Kérjünk addig amíg lehet. Legyünk egyek, de legyen édes a teher. Legalább ma essünk túlzásokba. De csak amiért nem  látlak egy ideje. DE máskor ne... máskor ne légy teher. Én is próbálok csak csendesen  melletted ballagni. Szelíden, alázatosan.
Ne várjuk meg kérlek,hogy elég legyen és csak egy fejezet legyen egy katasztrofálisan elfuserált könyvből...kérlek.
Játssz velem, de vegyük komolyan. Szabályok vannak, amiket mi alkotunk, mi formálunk saját magunk kényünkre, kedvére. Kérlek játsz még velem. Bármit. Mert én játszanék veled. De, ha felakarom adni, ne hagyd; csak, ha nekem is megéri. Nyílt lapok, igaz?
Ha kell ölök érted, ha jónak látom téged öllek és ez legyen fordítva is így. Marcangoluk egymást, de csak megszokásból. 
Akartunk valamit, annyi mindent. Annyi füstbe vagy kiáltásba, árnyékba és szerteszét ment  terv. Csak nyerni akarunk. Mind a ketten, csak éppenséggel a 22-es csapdája remek álruhát ölt, ahogy mindig is tette.
Segíts rajtam és én is segítek neked. A legárnyékosabb helyen is fény leszek, ha hagysz  ragyogni és ha megtalálod a kiscsillagot az égen. Nem egy holmi örökidőkig tartó csillagkép. Egy egyszerű mihaszna hullócsillag...egy ritka csillag, amitől találsz százszor szebbet, de nem úgy hullanak az öledbe, hogy még kérni sem kell.Egy kicsit nézz fel az égre, nem fogom látni, ha sírsz.
Aggódj kicsit kérlek...félj, hogy kicsúszik a markodból és parányi csillagporrá zúzódik az éterben....mert a 'félelem és szerelem szétválaszthatatlan[...]Ha az ember egyeszer
megengedte, hogy szeressék, sebezhetővé válik, és a segbezhetőség félelemhez vezet.'









Szűk szobácska. Franciaágy, felette tükör. Képek a falon. Szemüvegek az éjjeli szekrényeken.
A reluxa finoman simul az ablakra. Nappal csábító napfény szűrődik, és itt minden éjjel
kerek a Hold. Nekünk mosolyog. Egyre kevésbé zavaró zajok. Legalább a mi zenénk ugyan az.
Itt sem gyújtok rá a szobában, ahogyan eddig sem tettem. 
Hé figyelj... mi tényleg itthon vagyunk.