2014. július 23., szerda

Vazul vére - az új szerelem

"Megérte a szenvedést, ha nem maradt testvér
Mindenki elhagyott, fiam elvette az ég
Megérte ontani érted ennyi drága vért?
Nem volt más út, mondd még - az üdvömért"


Krisztus után 1030-as években járunk. Államalapító királyunk, István végnapjait éli, egyetlen fia és örököse, Imre herceg egy vadászbalesetben meghalt. Az egyenesági öröklés lehetősége elveszett. A királynak utódra van szüksége, választása nővére fiára, Orseolo Péterre esett.
Vazul elégedetlenségét fejezte ki, és állítólag merényletet követett el unokatestvére ellen, aki cserébe alkalmatlanná tette őt az uralkodásra, fiait pedig száműzte.



"A hazug szavát, mondd, mért hiszed el
A féregnek is a legszebb gyümölcs kell
Te hívtál, de kést szúrsz terstvérhátba
Haljak meg inkább a lábamon állva
Mint térden a sárban"


Nászajándékba kaptuk a jegyeket a premierre. Türelmetlenül vártuk a napot, hogy végre mehessünk. Beszélgettünk róla, találgattunk, vajon milyen lesz. És végre eljött a nagy nap. Megbeszéltük, hogy hogyan megyünk, embert faragtunk magunkból és csinibe öltöztünk, merthát azért nem minden nap megy az ember premierre.

Óriási tömeg fogadott minket, és majdnem biztosak voltunk benne, hogy nem jutunk be kezdésig. Aztán végül de. Felsétáltunk az ülőhelyeknek kialakított padsorokhoz, és tudomásul vettük, hogy nekünk már csak a lépcsőn jutott hely, hiszen olyan fontos egyeseknek, hogy a retiküljük is jól lássa az előadást, hogy külön ülőhelyet biztosítanak neki. Utólag rájöttünk, hogy nekünk volt a legjobb helyünk, mert senkinek a feje nem lógott bele a képbe, és még a lábunkat is ki tudtuk nyújtani.

És végre elkezdődött. Minden elsötétült, csak a színpad úszott fényárban, ahova "civilben" szépen felsétált az összes szereplő, hogy aztán roppant eredeti módon, a színpadon öltse magára jelmeze egy részét, majd ezután elsétáljon a képből. Aztán... megszűnt a külvilág. A képek, a színek, a hangok. Az előadás szó szerint magával ragadott. Kézen fogott, és a múltba vezetett. Láttam István betegségét, fia halála miatt megtört lelkét, ahogy az őrület határán tombolva keresi a kiutat. Láttam Orseolo Pétert, aki becsvágytól hajtva férkőzött beteg nagybátyja bizalmában, hogy aztán elárulja azt, amire felesküdött. Juhász "Kicsi" Attila annyira jól hozta Orseolo karakterét, hogy legszívesebben arcon vágtam volna egy féltéglával, de komolyan: gyűlöltem.

"Leszek fekély, döglégy a borban
Tudom a leckét, a kard is kereszt
Leszek én, ki elé térdelsz a porban
Ki lázadó szívébe pengét ereszt"

Láttam Vazult, a vér jogán trónt követelő erőskezű vezért, akit megvakíttattak, hogy alkalmatlanná tegyék az uralkodásra. Utólag elgondolkodtam, hogy vajon tényleg elkövette-e a merényletet, amiért ezt tették vele, vagy pusztán egy jó ürügyet kerestek arra, hogy félreállítsák az útból.


"Jöjjön értem a révész, most vigyen át
Ha jövőnk hazugság
Jöjjön utánam a tűzvész, marjon a láng
Ha máglyán az ország
Lángja adja a fényt
Ha nincs több csillag, sötét az ég
A jelzőtűz legyek én
Tudni fogja kinek szól, míg ég"

Megelevenedett Solt, a régi rendben mélyen hívő, urához végletekig hűséges, kemény harcos alakja. 

"Az út, a tűz, a szabad vér
Amim van ér amennyit ér
Az enyém, nem adom semmiért"

Ott állt Vata, a lázadó nemzetségfő. Torda, a népéért aggódó bölcs, idős táltos és fiatal társa, Zerind. A pozitív főszereplő: Levente herceg, aki próbál független maradni, és szerelme Hajnal, a pogány hitet megélő fiatal, erős nő.



"Amit adtam  örökre a tiéd, ne áldozd fel
Ezerszer adnám még, ezerszer vedd el"


Egyetlen dolgot kifogásolok csak: Hajnal. Számomra zavaró volt, hogy az erőteljesebb részeknél Kosik Anita szó szerint üvöltött, elnyomva ezzel a zenét és a többi énekest.
Ettől függetlenül volt szerencsém végignézni egy energikus, lendületes, friss előadást, jó zenével, fülbemászó dallamokkal. És újra és újra, akár ezerszer is megnézném.

A szereplők közül külön kiemelném még a fiatal színészt, akinek sajnos nem tudom a nevét, de zseniális alakítást nyújtott: ő volt a kutya.



Elmondani nem tudom, hogy mennyire belopta magát a szívembe, ő a kedvencem. Nem értek hozzá, de úgy gondolom, hogy pusztán arckifejezésekkel és mozdulatokkal sokkal nehezebb hitelesen visszaadni egy szerepet – ez esetben a kutyát –, mint annak, akinek van lehetősége beszélni, énekelni. Úgy gondolom, hogy az ő szerepe volt a legnehezebb, és talán épp emiatt az egyik legemlékezetesebb. Csak ültem, és bámultam, és nevettem, igen, mert annyira… elképesztő és mulatságos volt, annyira élethű.

És az előadás megy tovább.

Csak ülsz tátott szájjal, csillogó szemekkel, és egyszer csak… vége.

"Majd
Eljön a kor, majd újra megérti
A lélek, amit neki suttog a szél"

A szereplők észrevétlenül öltöznek újra hétköznapi ruhába. Egyesével felmennek a színpadra. Mosolyognak, énekelnek. A tömeg még mindig elbűvölve bámul. Lassan térünk magunkhoz, mintha álomból ébrednénk. Ez már a finálé. Az utolsó percek, amikor megjelenik a rendező, a producer és mindenki, aki fontos, meghajolnak a szereplők, a táncosok, és amíg rájuk figyelsz, egy utolsó meglepetést kiviteleznek: az énekesek lejönnek a színpadról, és fáklyával a kezükben lassan bevonulnak a közönség sorai közé, és énekelnek, mosolyognak, sugárzik róluk az öröm és a büszkeség, hogy igen, a rengeteg munkájuk meghozta gyümölcsét. És aztán visszamennek a színpadra, és együtt énekelve fejezik be a számot, hogy az utolsó taktusokat elnyomja az állva tapsoló közönség fülsiketítő ovációja.

Lassan kisétálunk az épület elé, találkozunk néhány ismerőssel, meg-megállunk beszélgetni velük, élvezzük a kellemesen hűvös éjszakai levegőt, hogy aztán néhány perccel később teljesen elázzunk a kocsi felé rohanva. A kocsiban is csak az előadásról beszélgetünk, véleményezzük, kiemelünk bizonyos részeket, és lassan hazaérünk.




A rockoperáról több információt a Vazul vére honlapján és Facebook oldalán találtok.
A képeket mégegyszer köszönöm Bakonyvári Balázsnak, akinek a premierről készült képeit a Baloo kattografi oldalon találjátok.

2014. július 8., kedd

Hősök Tere


Viharos éjt követ az ébredés,
Besüt az első fénysugár, oly szép, de mégis,
Egy jéghideg fuvallat, mely majdhogynem éget
Tovaűzi párnámról a zilált pihéket

Tapodtat se mennék, ám kattan a zár,
Megálljt kiáltok, de a lábam magától jár.
Vonszol idegen szobákon át.
Máig érzem a lőpor szagát...

Szem-dörzsölgetve a küszöbön állván,
Megindulok előre, lassan és gyáván.
Üresen kacsingatnak a vak ablakok,
Meghajlik felém egy oszlop… szevasztok!

A pernye közt költöző madarak szállnak
A tér felett, hol őseink kővé váltak,
E korban maguk is földönfutók lettek,
Mígnem az ősi erények is mind kiűzettek...

A jelenés láttán meghűl a vér.
Idegen szívekbe kap a hontalan szél.
A sarkon egy éhező eb csahol.
Nem lel békét a szív sehol.

Szárnyat növeszt egy kósza gondolat,
Messze elrepít a szabad ég alatt.
Oly távol jár, s nem tudtam, miért,
De olyan jó lenne ha itt lennél...

A laktanya mellett, a holt hidegben
Egy öreg katona pihen velem szemben.
 - Ébresztő bátyám! – de már semmit se hall.
Kesztyűs ujjai közt leégett szivar.

Nem felesel puska, ernyedt a kar.
Löveg ütötte résen át ásít a fal.
Egymásba bújnak a néma utcák,
Gyászindulónkat a kémények fújják.

Vigalmunk távoli álomkép.
A mosoly az arcokon nem várt vendég.
A habok közt egy hajó a révbe ér.
S a kapitány lassan a semmibe vész
A hídnál egy csonk az égre néz,

Az oroszlán a Duna parton társát várja,
De hiába, sodorja a folyó árja.
Néha a ligetben reccsen egy ág,
Vörös levelet hullatnak rám a fák.

Viharos éjt követ az ébredés, 
Miközben ez a dal véget ér.
Talán szebb jövőt hoz az ébredés
Az ébredés...
                                                  Dave - Lestat - Hínár 
                                                                  2008.

 - Lestat naplója - 

2014. július 1., kedd

Angyal a mélyből

Az átjáró nyitva s láncaim oda,
Tombolni jöttem a paradicsomba.
Mit földnek hívnak azok a barmok,
Ujjaim végén már élesek a karmok,
Tőlem sok jóra ne is számítsatok!
Én rátok csak pusztulást hozok,
Mert én

Angyal vagyok, de lentről jöttem,
A pokol kapui előtt én őrködtem.
Égett csonkok már azok a szárnyak,
Nem hajtanak csak pusztító vágyak.

Hozom a fényt mit úgy hiányoltok,
Minden szavam nektek csak átok!
Leheletemmel söpörlek most félre,
Hogy majd uram előtt eshess térde.
A végítélet előfutára, az vagyok,
Magam mögött csak holtakat hagyok.
Mert én

Angyal vagyok, de lentről jöttem,
A pokol kapui előtt én őrködtem.
Égett csonkok már azok a szárnyak,
Nem hajtanak csak pusztító vágyak.

Eredendően bűnösök vagytok mind,
Még ha a többség csak legyint.
Én most végigvágok rajtatok,
Tudjátok, ki lesz eztán uratok.
Pusztuljatok! Pusztuljatok!
Ha már ezer éve nem okultatok.
Mert én

Angyal vagyok, de lentről jöttem,
A pokol kapui előtt én őrködtem.
Égett csonkok már azok a szárnyak,
Nem hajtanak csak pusztító vágyak,
Mert én

Angyal vagyok, angyal a mélyből.
A pokol tűzéből, szüzek véréből.
Kegyelmet már soha, soha sem kaptok!
Mert a pokol kapujának angyala vagyok.

2014. június 19., csütörtök

Toroni Pokol

"Toroni Pokol? Érdekes nevet adtatok neki. Mi egyszerűen csak fájdalomnak hívjuk." Pergamentöredék

A nevem Korbács. Születtem pietorként, Tharr Égi Fényének évszakában, a Ködök havának mediánján, a Császári Korona 3587. évében. Kiérdemelten és megvétózhatatlanul tagja vagyok a dicső Toroni Ikrek, Hector Ipsys rendházának. Rangom Primor Mortor. Békében százak, háborúban ezrek lesik parancsomat.

Ha olvasod ezt a feljegyzést, tudd meg, ezen információk bármelyikéért is már rég halott lennél. Gyilkos vagyok, gyilkosnak születtem. A sorsom már akkor meg lett írva, mikor apám először fakardom adott a kezembe. Kardot, amelynek az a rendeltetése, hogy másokat védjen, mások igazát hirdesse, és mások bosszúját teljesítse, kardot, amely a ládám mélyén pihen, hogy tovább adhassam a gyermekeimnek. Ez az én életem. Az a döntésem, hogy mások döntései szerint cselekedjek. Az a választásom, hogy mások válasszanak engem a karjuknak. Ha rossz a lelkiismereted, akkor én leszek, aki meggyógyít. Ha sötétbe suttogod a szavakat, én leszek, aki meghallja. És ha a melledből kiáll a penge, én állok a hátad mögött. Én, és a testvéreim ott vagyunk mindig és mindenhol. Bármikor elmehetsz mellettünk, leülhetsz mellénk, beszélhetsz hozzánk. Csak akkor fogod felismerni, hogy kik vagyunk, mikor a fejedre olvassuk mások ítéletét, de akkor már csak Tharr kegyében bízhatsz. Márpedig a véres bosszú Tharr kevére való, ezért sok könyörületet ne várj Tőle, a legtöbb a gyors és fájdalommentes halál.

A többi embernép gonosznak és kegyetlennek, és embertelennek ítél minket, mert egy olyan filozófiát vallunk, amit nem emberek találtak ki, nem embereknek. Csak annyira vagyunk embertelenek, mint a hiúz, aki álmában harapja át a pocok torkát, a sas, akik az égből ragadja el a nyulat, vagy a hamis isteneitek, akik tiszta égből vetnek mennykövet a házaitokba. Nem fogok hosszas magyarázatba kezdeni, hogy életem során milyen kivédhetetlen, előítéletes vádakkal kellett szembe szállnom, pusztán azért, mert a magaménak vallok egy hazát, egy becsületrendet, és egy életet. Úgy tartják, uraink dekadensek, a múltban élnek, egy letűnt kor szánalmas árnyai. Nos erre csak annyit tudtunk mondani, hogy ti a mai napig azokban a házakban, palotákban, hitekben éltek, amiket a mi őseink építettek ezredévekkel előtt. Nekünk tudatunk van. Egy tudat, ami összefog minden élőt a birodalomban, egy cél, amely minden életnél előrébb való, egy kor, amit minden életben el akarunk, és egyszer távoli unokáink el is fognak érni. Gyűlölj, ha akarsz, ítélj, ha akarsz, sugdolózz, ha akarsz, és rettegj, ha akarsz. Nem vagyunk különbözőek. Csak más a filozófiánk, a hazánk, az életünk. Az elveimet nem én határoztam meg. A rangom, és a nevelésem adta, akárcsak neked.

A közhiedelemmel ellentétben mi is emberek vagyunk. Mi is tiszteljük a becsületet, felnézünk a nagyjainkra, csodáljuk a szépet, és elismerjük a teljesítményt. Gondolnád, hogy én is hordok magammal egy medált a feleségem (mert bizony, az is van, és még szeretem is) képével, nekem is van háziállatom, én is gondozok növényeket, én is szeretem az ízlésesen díszített ruhákat? Nem? Miért nem? Csak azért, mert gyilkos vagyok, nem leszek egy lelketlen szörnyeteg. Van lelkem. Lelkiismeretem is. Emlékszem az áldozataim arcára. A nevükre és a névtelenségükre is. Az életükre, aminek véget vetettem. Az életükre... amit megbánhattak volna, hogy megtisztulva indulhassanak a Lindigassra. Tudtad, hogy az első áldozatom képmását hordom a testembe varrva? Emlék, trófea, lelkiismeret... egy élet vége, és egy új kezdete.

Vannak és voltak társaim.
 Gyilkos... Gyilkos már halott. Lelke bebörtönözve egy testbe, ami az idők végezetéig őrizni fogja, hogy minden nap, minden percben emlékeztesse a kudarcaira, és életére. Füst... Elszállt a szélben. Valamikor úgy hitte egy nő mindent megér, de a nő szíve másé volt. Másé, vagy a szabadságé? Lényegtelen. Bagoly és Penge hibáztak, elmentek. Vipera, én drága Viperám... A neved már csak egy álom, amit elfújt a szél. Hittem benned, és vártam, mikor nyitod ki a szemed, de mire felébredtél már késő volt. Felébredtél egyáltalán, vagy az is csak egy álom volt? Pók... Pók merre jársz? Kinek a hálójába mászol újra, ha az előzőt már meguntad? Gabalyodsz jobbra-balra, de nyolc lábbal sem lépsz semerre? Róka. Bocsáss meg a hazugságokért. Hinnem kellett volna. Csillagvető. Úgy mondták, te vagy, aki a fényesebb csillagot hajítja az égbe, és a legtöbbet szórja ki a kezei közül. Neked van kedvenc csillagod? Akkor miért dobnád el azt is? Holló... Sohatöbbé.

Miért írom ezt a memoárt? Reménykedem benne, hogy valaki olyan kezébe jut, aki érti és megérti a benne foglaltakat. Aki tudja, mi az "egy ember tragédiája". Olyanéba, akiből már eltűntek az előítéletek, és semmi mást nem lát, mint ami ide van írva. Semmi egyebet, csak azt, hogy

A nevem Korbács.
Született Pietor.
Rangom Primor Mortor.
Száműzött.
De büszke tagja a Toroni Ikrek dicső klánjának.

 - Lestat naplója -

2014. június 18., szerda

Gombóc,Otthon





Nem leszünk itt örökké. Nem vagyunk egymásé örökké. Vagyis te nem, én pedig már rég igen. Nem tartósíthatjuk magunkat, mint holmi múmiákat, akik megérdemlik,hogy örök időkre egy  kriptába legyenek összeboronálva; de valamit talán mégis tehetnénk.
Legyen egy kép, egy hang, egy mozdulat. Adjunk addig, amíg van. Kérjünk addig amíg lehet. Legyünk egyek, de legyen édes a teher. Legalább ma essünk túlzásokba. De csak amiért nem  látlak egy ideje. DE máskor ne... máskor ne légy teher. Én is próbálok csak csendesen  melletted ballagni. Szelíden, alázatosan.
Ne várjuk meg kérlek,hogy elég legyen és csak egy fejezet legyen egy katasztrofálisan elfuserált könyvből...kérlek.
Játssz velem, de vegyük komolyan. Szabályok vannak, amiket mi alkotunk, mi formálunk saját magunk kényünkre, kedvére. Kérlek játsz még velem. Bármit. Mert én játszanék veled. De, ha felakarom adni, ne hagyd; csak, ha nekem is megéri. Nyílt lapok, igaz?
Ha kell ölök érted, ha jónak látom téged öllek és ez legyen fordítva is így. Marcangoluk egymást, de csak megszokásból. 
Akartunk valamit, annyi mindent. Annyi füstbe vagy kiáltásba, árnyékba és szerteszét ment  terv. Csak nyerni akarunk. Mind a ketten, csak éppenséggel a 22-es csapdája remek álruhát ölt, ahogy mindig is tette.
Segíts rajtam és én is segítek neked. A legárnyékosabb helyen is fény leszek, ha hagysz  ragyogni és ha megtalálod a kiscsillagot az égen. Nem egy holmi örökidőkig tartó csillagkép. Egy egyszerű mihaszna hullócsillag...egy ritka csillag, amitől találsz százszor szebbet, de nem úgy hullanak az öledbe, hogy még kérni sem kell.Egy kicsit nézz fel az égre, nem fogom látni, ha sírsz.
Aggódj kicsit kérlek...félj, hogy kicsúszik a markodból és parányi csillagporrá zúzódik az éterben....mert a 'félelem és szerelem szétválaszthatatlan[...]Ha az ember egyeszer
megengedte, hogy szeressék, sebezhetővé válik, és a segbezhetőség félelemhez vezet.'









Szűk szobácska. Franciaágy, felette tükör. Képek a falon. Szemüvegek az éjjeli szekrényeken.
A reluxa finoman simul az ablakra. Nappal csábító napfény szűrődik, és itt minden éjjel
kerek a Hold. Nekünk mosolyog. Egyre kevésbé zavaró zajok. Legalább a mi zenénk ugyan az.
Itt sem gyújtok rá a szobában, ahogyan eddig sem tettem. 
Hé figyelj... mi tényleg itthon vagyunk.








2014. június 16., hétfő

Morgena Mosolya - Alice in chains


Egy domboldalon sétáltam. Régi, kedvelt helyem, sokat voltunk itt. A tetejére egy kerthelyiséges szórakozóhelyet építettek. Érdekes látvány. Sok fiatal, hangos zene. Körülnéztem, és megláttalak Téged. Megálltam, tanácstalan voltam, ezért inkább csak figyeltelek. Más voltál. Felismertelek, de meg már alig. Azt hiszem, halkan még a neved is kimondtam, de nem figyeltél fel rá. Talán meg sem hallottad, vagy csak már oly régen elfelejtetted. A többiek hecceltek, mire vállat vontál, odamentél az épülethez, és egy mozdulattal letépted az ajtaját. Más lettél. Erősebb. Erősebb, de kérgesebb is. Felkaptad a fejed, és megdermedtél. Megérezted a jelenlétem? Bizonyára, mert sarkon fordultál, és sietős léptekkel indultál a sötétbe. Követtelek, mire megálltál, megfordultál, némán és durcásan néztél. Néztél, néztelek.

Utána észre vettelek téged is. Nem volt nehéz, mivel három-négy méter magasan tornyosultál fölém, dühösen és fenyegetően, de már nem ijedtem meg a nagyságodtól. Megkérdezted, hogy minek jöttem ide. Én félrebillentettem a fejem, és egy félmosollyal annyit válaszoltam: Ide jöttem, jól érezni magam, a barátaimmal. Néztél, majd lassan összezsugorodtál, és megálltál velem szemben. Néztél, néztelek, majd lassan felemeltük a kezünket, és megszorítottuk egymásét. Te kibújtál a háta mögül, félszeg, darabos mozgással megöleltél, és azt mondtad, hiányoztam. Ti is nekem, feleltem. Álltunk egymással szemben, és néztük egymást. Beharapott szájak, félmosolyok, kérdő és metsző tekintetek. Annyi év után ez volt az első alkalom, hogy kínos volt köztünk a csönd.

Lassan elindultunk a domboldalban. Valamelyikünk lassan elkezdte. Beszéljük meg. A régi dolgok, a régi vádak, a régi nóták. Hamisan szólt az egész. Vádak és tények, kérdések és válaszok, prok és kontrák. Én elmondtam azt, amit régen, ti is elmondtátok. Másképp szólt az egész. Így, időtlen idők távlatából, düh, hazugságok, rosszindulat és kárörvendés nélkül, csak egy rosszul sikerült történet elmesélése. Egy tévedés beismerése. Csak három régi ismerős, akik egy érdektelen történetet cincálnak. Volt, volt.

A távolban narancs villózás. Elindultunk, odaértünk, összenéztünk, majd vigyorogva letelepedtünk egy sziklára, bontottunk egy sört, és bámultuk a méteres lángokat. Egy daru lehetett, vagy futószalag? Lényegtelen. Három régi barát ült egy tűz körül, és ahogy elkaptuk egymás tekintetét, a szemeidben újra ott lobogtak a lángok, amit annyi időn át kerestem.

"A szitakötő keresi a fényt... Az elveszett szív mindig a jövőt kutatja...
Még egy napon át...
A szavak ismét nem érnek el téged, most, hogy te vagy Alice.
Itt vagy?"

 - Lestat naplója -

Teljes fordítás

2014. június 13., péntek

Morgena Mosolya - A Feneketlen Kút

Naplemente, vörös izzás. Természetellenes. Az árnyékok mozdulatlanok, mintha megfagyott volna az idő. Egy sziklaparton fekvő, reneszánsz-barokk keverékű fehér kastély. A tornyok irreálisan hosszúak, és lehetetlen formába csavarodnak, a falak fehérre meszelt mészkőnek tűnnek, de ha egész közelről nézed, akkor látod, hogy a fal él, lüktet, és mész helyett finom pókháló borítja az egészet.

Belépsz az ajtaján, a berendezés ugyanolyan, mint amilyennek kívülről képzelnéd, barokk-reneszánsz bútorok, klasszikus, és felismerhetetlenül groteszk-szürreális képek, a nagyja ugyanúgy színes pókhálóból szőve, mindig egy ismert kép groteszk képmásai. Mintha az alkotónak nem lenne semmi fantáziája, ezért csak másol, de próbálkozik valami eredetit alkotni, az eredmény olyan, mintha egy üvegkeretbe bebörtönöznéd a képnek modellt ülő embert, aki megreked egy időcsapdában, látod rajta hogy él, mégsem moccan, csak  minden pillanatban másként érzékeled a vonásait, a mimikáját, tudod hogy lélegzik, észrevétlenül.

A kastély mögött látsz egy zöld tavat, 4-5 méter magas sziklafalról kell beleugrani. A távolban, de jól kivehetően egy sziget. A szigetre híd is vezet, de még senkit nem láttam, aki rá tette volna a lábát. Ha a szikláról beleugrasz a vízbe, akkor tisztán látod, hogy a víz nem zöld, hanem az alatta húzódó sziklákra tapadt moha tükröződik át, elkezdesz úszni a sziget felé, mikor rádöbbensz, hogy igazából leteheted a lábad, mivel a szikláktól csak térdig ér a víz. A szigeten találsz egy kúpszerű épületet, a közepén egy kúttal fekete-fehér márványból építve. Ha beledobsz valamit, akkor a kút kis idő múlva el kezd remegni, és minden embernek mást ad ki, mércéje és értéke szerint.

Nekem mindig fekete hangyák, és kicsi, fekete békák özönlenek elő. Néha elfutok, néha megvárom, hogy történik-e valami, de csak mint egy végtelen diafilmként nézem, ahogy a hangyák és békák özönlenek rajtam...

 - Lestat naplója -