2015. augusztus 29., szombat

Elmesélek valamit...

Elmondok egy történetet. Képzeld el, hogy...

Nyugtalanul alszol. Hajnalban kelsz. Ketrecbe zárt vadállaként járkálsz fel-alá. Feszült vagy, majd' szétpattansz az idegtől, de nem tudod, miért. Gyötör egy érzés. Se nem jó, se nem rossz, csak nem hagy nyugodni. Az idő telik, egyre feszültebb vagy. Kínlódsz, semmi nem köt le. Leülsz a számítógéphez, hátha... Unottan nézed a Facebookot: tele van hülyeséggel, mint mindig. Látsz egy hírt: autóbaleset. A képen egy autó. Ismerős. Megnézed a cikket. Baleset... kora reggel... teljes útzár... sérülésről nincs infó... bővebbet majd a nyomozás... Megnézed a képeket. Havas szántóföldek, az árokban totálkáros autó. Ismerős. Nem, az nem lehet. De mi van, ha mégis? Kizárt! Vele nem történhetett meg. Hol a telefon? Remeg a kezed. Hívod. Nem veszi fel. Biztos nem hallja. Újra hívod. Nem veszi fel. Balsejtelem gyötör. Könyörgöm csak ezt ne! A percek telnek. Újra és újra hívod. A bizonyosság erősödik a lelkedben. Kétségbeesve próbálod újra és újra hívni, de valahol mélyen tudod: hiába, nem fogja felvenni. Rémület. Pánik közeli állapot. Egy apró fénysugár: egy ötlet.Visszaülsz a gép elé, és egy bizonyos ismerőst keresel. Megvan, elérhető. Igen, tud. Ők voltak, de mást nem tud. Megadja a számát? Persze. Hívod a megadott számot. Felveszik. Igen, ők voltak. Nem, nem tudja. Hívni akart, most végeztek a vizsgálatával. Fogalma sincs. Persze, emlékszik. Átfolyás, megcsúszott a kocsi. Nem, arról nem tud. Igen. Azt mondták, még nem tudják, most műtik. Megköszönöd, leteszed a telefont. Hívod a kórházat. Igen, itt van. Nem, nem mondhat semmit telefonon. Hívod a rokonokat. Szörnyülködnek, nem hiszik el. Persze, indulnak. Légy erős - mondják. A kórházban találkoztok. Az út 180 km, végtelennek tűnik. Végre odaérsz. A rokonok ott várnak. Mindenki ki van borulva. Erőt veszel magadon, vigasztalod, nyugtatgatod őket. Bekopogsz az osztályra. Kijön egy nővér. Megmondod ki vagy és miért jöttél. Betessékel. Jön az orvos. Maga a gyermeke? Igen. Kérem, jöjjön velem. Leültet egy irodában. A nővér kezében fecskendő - hátha kell. Az orvos beszélni kezd. Amennyire lehet kíméletes, de őszinte. Jeges érzés kúszik fel a gerinceden, mindened remeg, a szemed könnyes. Fel sem fogod, mit mond, csak ismételgeted magadnak: ez csak egy rémálom. Kimész az irodából. A csendet csak a gépek csipogása töri meg. Odalépsz az ágyhoz és üres tekintettel nézed a szeretett arcot. Szeme körül monokli, fején kötés, tarkónál véres. Szájában cső. Infúzió csepeg. Körülötte gépek. Nem hiszel a szemednek. Volt, mikor te még nem voltál. Lesz, mikor te már nem leszel. De hogy Ő ne legyen, az nem lehet. Nem tudsz mozdulni, se gondolkodni. Visszafojtod a sírást. Megkövült arccal állsz és nézed a felfoghatatlant. Nem bírod. Kimész. Kint vártok a csodára. Mennetek kell. Párod másnap dolgozik. Hazaértek. Nyugtalanul alszol. Későn kelsz, kialvatlanul. Párod elmegy, szabit kér. Idegesen járkálsz fel-alá. Minden összepakolva, csak indulni kell. Hazaér. Számba veszed a teendőket. Csörög a telefonod. Felveszed. Pár szó. Mondani sem kell: a hangból érzed, hogy megtörtént a lehetetlen. Sötétség vesz körül. Hideg és üresség. Érzed, hogy szétszakad a lelked - szinte hallod a reccsenést. Kitéped magad az ölelő karokból és rohansz, de hogy hova, azt te sem tudod. Az eszed tudja, talán el is fogadta, de a szíved nem hiszi. Bénult bódulat. Legszívesebben leülnél a hóba, és ott maradnál örökre, de nem teheted meg. Most jön csak a neheze: a temetés, a hivatalos ügyek. Bizonytalan vagy, rettegsz, hogy mi lesz nélküle és a fájdalom elviselhetetlen. Csak homályos emlékek maradnak. Az utazás. A kórház. A hivatalok. A temetés. Állsz a ravatalozóban, később a sír előtt. Emberek lépnek oda, részvétet nyilvánítanak. A pokolba kívánod őket. Nekik könnyű. Hazamennek és folytatják az életüket, de a te világod szilánkjaira hullott. A kín éget, a fájdalom vasmarokként szorít. És ott, a sír előtt állva sem hiszed el. Érzed, hogy valami megpattant benned. Valami, ami sosem lesz már újra ép.

Az élet kegyetlen. Akkor taszít a szakadék mélyére, amikor úgy érzed, hogy a csúcson vagy.
S ha már eddig eljutottál, hadd kérjek Tőled valamit. Állj most fel a számítógéptől és menj oda Édesanyádhoz. Öleld meg, mondd el neki, mennyire szereted és köszönd meg, hogy van neked. Mert Te még megteheted.

2015. augusztus 14., péntek

A JÓ EMBERT KÖNNYŰ BÁNTANI (Tanmese a Suttogóknak)



A falu szélén, az út melletti templomban fából faragott istenség szobra állt. Egy járókelőnek vizesárok keresztezte az útját, elcipelte a szobrot, hídként átvetette az árkon, és keresztülment rajta. Másik járókelő megsajnálta az istenséget, visszavitte a helyére, ám a képmás meghara­gudott, mert ez az ember nem mutatott be áldozatot neki. Megátkozta, hogy fájduljon meg a feje.
Az alvilági szellemek elképedtek.
- Büntetlenül elengedted, aki átgázolt rajtad, megátkoztad, aki segített. Miért?
- Hát nem értitek? - kérdezte az istenség. - A jó embert könnyebb bántani.
Xiao Zan (A nevetés dicsérete)

2015. március 4., szerda

Kaland nélkül



1             Semmi inzultáció, csak puszta tények.
2             Semmi elégedettség vagy bármi egyéb, amiért neked rossz.
3             Elcsodálkozás, amiért majdnem 2 év után ezt így.
4             A mágia csodákra képes.
5             Még mindig szeretem a szar szóvicceket.
6             Szükségem lett volna némi ihletre, de akkor egy éven belül nem kapsz választ.
7             Igazából nem feltétlenül érzem szükségét,hogy válaszoljak.
8             De megteszem, mert így illik.
9             Ahogyan az utcán köszönni is illik.
10           Hiszen Wolf is megtette.
11           3 év után is.
12           Meglepődtem.
13           Vissza a tárgyra.
14           Egyszer talán említettem,hogy nem az a legrosszabb, ha valaki szeret vagy utál.
15           A semlegesség.
16           Az a gyilkos.
17           Leülnék veled egy sörre.
18           Beszélgethetnénk nagy semmi dolgokról.
19           Vagy tükrökről.
20           Sírhatnál is.       
21           Talán megvigasztalnálak.
22           De nem tudlak sajnálni.
23           Nem azért, mert egy rohadt önző szemét állat vagyok.
24           És te sem vagy sajnos elég szörny.
25           Csak szimplán érdektelen.
26           Semmi hasznom a gyűlöletből.
27           Vagyis de, de az irántad érzett gyűlöletem csak neked árthat.
28           Viszont nem utállak, miért bántsalak?
29           Boldog vagyok.
30           És félreértettél.
31           Őt sem utálom, tudod nagyon jól.
32           Nem nektek szólt.
33           Csak a vérednek.
34           Az egyik fele.
35           Bár lenne bennem valami elégedettség érzés.
36           Nincs.
37           Szétnézek ebben a városban.
38           Mindenkin maszk.
39           Vagy ülnek rajta.
40           Vagy ül valakin.
41           Ezek még nálad is rosszabbak.
42           De én… én már itthon vagyok.
43           Megtaláltam a helyem.
44           Vele.
45           Velük.
46           Nem haragszom.
47           Veheted úgy is, hogy bocsánatkérés elfogadva.
48           De mindez már nem számít.
49           Mert itthon vagyok.
50           Boldog vagyok.


2015. február 27., péntek

A halál 50 órája

Kedves Kavics.

Ha még emlékszel erre a névre, akkor tudd, hogy ez neked szól, ha már nem... akkor is.

Bocsánatot szeretnék kérni.

Bocsáss meg, amiért annyi éven át hazudtam neked és magamnak. Annyira mélyen tettem el magamba azt a gyomorforgató, idegőrlő és kétségbeesett érzést, hogy már nem is emlékeztem rá, milyen. Bocsáss meg, amiért titkoltam és hazudtam neked. Bocsáss meg, amiért hagytalak kétségek között vergődni. Az igazság egy pocsék állapot, de legalább stabil, és nincs rosszabb, mint szenvedni azon, hogy mi történik vagy mi történhet a hátam mögött. Sajnálok mindent. Sajnálom, hogy megcsaltalak, sajnálom, hogy hazudtam, és sajnálom, hogy ezt tettem veled. Sajnálom, hogy elfelejtettem, mennyire szerettelek. Sajnálom, hogy elfelejtettem, mennyi mindent adtál nekem, mennyi mindent köszönhetek neked, mennyire élveztem minden egyes veled töltött pillanatot vagy lopott órát. Sajnálom, hogy elfelejtettem azt a lányt, aki azt mondta "Lehet egy kívánságod. Ha én vagyok az, akkor még egy." Sajnálom, hogy már nem tudtam, milyen színű a szemed, mert egy másik ejtett rabul. Sajnálom, hogy a pillangómból egy fekete lepkét csináltam. Sajnálom, hogy a csillagomat lehoztam az égről. Sajnálom, hogy nem becsültelek meg, hogy nem vigyáztam rád, hogy nem tiszteltelek, hogy nem...hogy nem.. hogy nem voltam férfi.

Már emlékszem, már érzem, milyen, amikor álmatlanul hánykódsz az üres ágyon, valaki mellett. Hogy milyen érzés egy szobrot simogatni, Hogy milyen, mikor megállsz előtte kitárt karral, és ő elmegy melletted. Hogy mi az a mardosó, kétségbeejtő, emberkínzó érzés, amitől az ember üvöltve zuhan össze, és zokogva püföli a földet. Hogy milyen, amikor csak arra tudsz gondolni, hogy mi vagy inkább ki jár a fejében. Hogy a "szeretlek" szó már úgy hangzik a szájából, mint a "szép időnk van". Mikor próbálsz vele foglalkozni, mikor próbálsz törődni vele, és ő visszazavar a sarokba, hogy ne nyaggasd. Mikor próbálsz vele beszélni, és a felét nem érti, a maradékot félreérti. Mikor próbálod megérteni amit mond, de nem mondd semmit. Mikor próbálod elhinni amit mond, de már nem mond semmit. Semmit, ami többet mond mindennél, és te legszívesebben kirohannál az utcára és torkod-szakadtából üvöltenél az üres ablakoknak. Mikor már egy hete nem ettél semmit, és már állandó hányingered van az éhségtől és a gyomorgörcstől. Mikor már nem is emlékszel, mikor mosolyogtál utoljára őszintén. Mikor akkor is mosolyogsz, amikor sírsz. Mikor magányosan sírsz és sírsz és sírsz. Mikor már nem érdekel, hogy ki látja, hogy sírsz. Mikor már mindenki vállán sírsz. Mikor mész az utcán, és tébolyultan üvöltözöl, sikoltozol, és öklendezel. Mikor minden reggel kinyitod a szemed, és még leperegnek előtted a kínzó rémálmok utolsó pillanatai, átfordulsz, ránézel, és nem tudod eldönteni, hogy álmodsz-e még, vagy a valóság is tényleg ennyire szörnyű. Mikor már nem tudod eldönteni, hogy magadat öld-e meg, vagy mindenki mást.
Mikor már tíz ujjal tépnéd fel a mellkasod, hogy az utolsó szuszt is kiszorítsd abból a kegyetlenül fáradhatatlan szívedből.
Mikor már tíz ujjal tépnéd fel a mellkasát, hogy az utolsó szuszt is kiszorítsd abból a kegyetlenül fáradhatatlan szívéből, hogy aztán megcsókold, visszatuszkold a helyére, és zokogva püfölnéd a roncsolt mellkasát, hogy ébredj már fel, egyszer már meggyógyítottam a szívedet, most is sikerülne kell.

Emlékszem mindenre. Lelketlen, önző, és gusztustalan szörnyeteg vagyok, aki mindenkinek visszaadta azt a fájdalmat, és megaláztatást, amit ő szenvedett el. Nem, nem vagyok az. Sokkal rosszabb vagyok, mert én végig tudtam, hogy mit művelek veled. Megérdemlem a bűnhődést.

Már emlékszem, már érzem,
Bocsáss meg.


 - Lestat naplója - 

2015. február 11., szerda

Küszöb

        Egy szexistennő valák. Naponta százak verik a farkukat szavaimra és holott nem is gondolnák én csak a magot ültetem a fejükbe, magjuk már rég szétterülve ömlik a kezükbe.

De ennyit rólam.

A küszöb.
Mindenkinek van. Több is. Átléped s lám van nincs. Mihelyst átléped, már nem látod, elfelejted, mint ha nem is létezett volna. Minél többet tanulok, annál kevesebb ilyen küszöb van.
Viszont egy maradt, ami alatt két szellem is fekszik. Úgy gondoltam eleinte, hogy teljesen normális, ha arra járok és belerúgok akkor nekik az rossz... de egy idő után rájöttem,hogy igazából csak nekem fáj.
Úgy gondoltam eleinte, hogy ezt a fajta feltorlódott gyűlöletet nem lehet kifejezni sehogy sem, viszont igenis lehet.

video
Igenis lehet.


2015. január 2., péntek

Let's ride! - Nyeregbe!

Szinte egy örökkévalóságnak tűnő idő után elérkezett az első rutinóra ideje is. Egy haverom elkísért, hogy készítsen pár megalázó fotót az eseményről, amikor is először ülök két kerekű, belsőégésű erőforrással szerelt járművön. Az eredeti terv egy videó készítése volt az első körről, de mivel estére lett időzítve az első órám illetve világítótesteket sem függesztettek fel a fák lombkoronájába, így maradt a fotózás.
- Ültél már motoron?
- Nem.
Eme rövid párbeszéd elhangzása után egyértelműen számomra lett kiosztva a legkisebb, még nem robogó kategóriás járgány. Az igazat megvallva nem is emlékszem rá, hogy pontosan milyen típusú gépszörnyeteg is volt. Természetesen az oktatóm becsületesen a szánkba rágta az indulás menetét, csúsztatott kuplung, kicsi gáz, előre néz, stb. Többen is voltunk friss húsok és ahogy annak lennie kell, aki még soha semmit se vezetett, úgy indult el álló helyből, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Talán nekem volt legrégebb óta "bés" jogsim a csapatból, így az alapvető dolgokkal tisztában voltam, mint fogáspont és társai, de hogy ezt motoron hogyan kell kivitelezni kézzel... Tehát az elindulásnál rögtön le is fulladtam, ahogy az várható volt. Mondhatni eldobtam a kuplungot, de jobban visszagondolva kissé bátortalanul húztam azt a gázt is. Sebaj, második nekifutásra már ment is az indulás, csak a lábam nem találta a lábtartót. A hiba az volt, amikor megpróbáltam letekintve megnézni, hogy hova is kéne rátenni a lábam. Ugyanis egyből elkezdtem jobbra-balra dülöngélni, mint a helyi falusi erő a kocsmából hazafelé biciklizve. A motor olyan kicsi volt, hogy lehetetlen volt rajta bármiféle pozícióban is kényelmesen ülni egy majd' két méter magas személynek, de harmadik próbálkozásra sikerült valahogy feltenni a lábaimat és haladni valahol a 2 és 3 km/h közti végtelen skála mezején.
Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy leírjam, milyen helyszínen is tanultam vezetni. Az egyik pláza parkolójának végén van kialakítva a rutinpálya és egy gyakorló rutinpálya, illetve egy leaszfaltozott, majdnem négyzet alakú kis dühöngő a kezdők számára. Körülötte kevéssé karbantartott susnyás, tehát szó szerint ha elhagyod az aszfaltozott részt, legelni fogsz. Későbbi tapasztalat, bár az oktatóm megesküdött rá, hogy nem igaz, de a gyakorló pálya szűkebb és talán 2-3 méterrel rövidebb is, mint a vizsgára előírt rutinpálya.
Friss mazsolákként mi természetesen csak a dühöngő által nyújtott kényelmeket élvezhettük egyelőre, ahol is a feladat a valahol 5 km/h környékén történő folyamatos balra körözés volt háromnegyed órán keresztül. Persze kaptuk is a lecseszést, amikor már a két számjegyű sebességbe belenézve szeltük a hepehupákat. Az egyik ilyen manővernél a slusszkulcs ki is repült, amiből én ugyan a sötét miatt nem sokat láttam, csak valami furcsa zajt hallottam haloványan. Az oktatóm biztos ismerte a vasat, mert a kulcs hozzá volt kötve a kormányhoz egy rövid pórázzal, így nem hagytam el. A balkanyar egész jól ment már mindenkinek az idő vége felé közeledve. A meglepetés akkor ért minket, amikor ez után háromnegyed órát jobbra kellett körözni. Az óra végén mindegyikünk azt kérdezgette a másiktól, hogy neki is nehezére esett-e jobbra fordulni. Motoron tapasztaltabb barátom is megerősítette, hogy csak az agyunkban van káosz, nem nehéz az, csak azt képzeljük. Így utólag, valóban, miután az ember rákap a fordulások menetére, mintha átkötnék az agyában az idegpályákat. De a "nyolcasról" majd később.
Az óra vége is tartogatott meglepetéseket számunkra, hisz eddig sikeresen megismerkedtünk a kuplunggal, a gázzal és az iszonyatos görccsel a kezeinkben, amivel a kormányba kapaszkodtunk, hiába mondták, hogy csak lazán. No de a végén meg is kell állni, mégpedig fékkel, amit addig nem használtunk. Az én megállásom volt egy kicsit minden, csak jó nem. Pici első fék, de a kőkorszaki szakis módszert is használva (értsd: talpak a talajon) és még le is fullasztottam a motort. Az nem kifejezés, hogy remegő lábakkal szálltam le, de mindannyian eléggé elfáradtunk másfél óra körözésben. Elég sok energiát kivesz az emberből a koncentráció.
És hogy milyen volt az első vezetés? Őszintén szólva fogalmam sincs, ugyanis nem értem rá odafigyelni a sok koncentrálás közben. Megpróbálom egy mondatban leírni:
"Most ezt a kart kicsit kiengedni, pici gáz, lazítsd el a kezeket, figyelj a lábadra, mindjárt leesik, miért nem hosszabb a lábtartó rúd, sok a gáz, tartsd meg, ne menj bele a lyukba, fordulj, lazíts, sötét van, lábad, megy ez, ne kiabáld el, lazíts már."

Ahogy később megtudtam, azért este voltak az első órák - a motorokon csak helyzetjelzővel, mert így:
"nem mennek gyorsan, mert nem látnak messzire".

2014. november 25., kedd

Hánykódás a tengeren




És a mennyből, fentről a csillagos égből Fények vágtak végig a lagúnán


Fáradtság


Korán kel, későn fekszik. Hah, fiatal vagy, bírod még. De nem. De igen. De nem. De sok. De bírod. De.. Nincs semmi de. Oké, hogy fiatal vagy, de nem kell,hogy ennyit bírj. De igen. De nem. De igen. De sok. De bírom. De…Nincs semmi de. Mehetnék én is. De nem. De miért nem? Nem engedhetem. De miért nem? Önbecsülés. Értem. Érted, igen.
Már hajnal van, az utolsó sorokat pötyögi, amaz már hortyog, a harmadik meg ki tudja merre kószál.
Ő is fáradt, annyira,hogy néha érzem sírni tudna, de még tartja a hátát.



Élet


Izgatottak. Mindenki izgatott. Megmérettetések. Eredmények. Mindenki vár valamire. Mi például az új jövevényre meg talán mi is egy kicsit az eredményekre. Talán fiú lesz? Vagy lány? Nem számít, csak egészséges legyen. Anyu nagyon örül. A szeret a legfontosabb, mindig mondják. Itt mindenki szeret mindenkit. Mi főként csak hiányolunk mindenkit. Néha jó a közelség. Sőt, többnyire frusztrál a távolság.





 Halál


Démonok karmai közt vergődni másnak talán szörnyű álmok, feddhetetlen valóság és súlyos fantazmák szüleménye. Nekem egy kiváltság. Néha már már csak hétköznapi rózsaszín pamacsfelhős szerelem… de akkor mindig rájövök,hogy nem hétköznapi és még csak nem is rózsaszín pamacsfelhős, még csak nem is rózsaszín.. talán színe sincs.. mert annyira sokrétű,hogy a színek kavalkádjában elveszve elfáradnak a szemeim és csak fekete űrt látok. A tökéletes fekete űrt. A cikázó mana hálókat, a kéklő aurákat, furcsa árnyék vetületeket; amiktől hevesebben ver a szívem és könnyek közepette vallanék minden másodpercben szerelmet, ha nem lenne bekötve a szám és tépnének szét elölről és hátulról, csekély határaikkal harcolva az 
én életben maradásom érdekében.



Hit


A hitem az emberiségben sokszor hanyatlani látszik, mint sokaknak, másoknak, viszont amikor a füvészkertben meglátom a hölgyet, aki napról napra táplálja, neveli és gondozza a legszámítóbb teremtményeket, akiket az Isten teremtett; elgondolkodom,hogy van még esély, hogy újraleszületésem indoka nem az emberi kegyetlenség mivolta fogja tükrözni halálomat.




Határok


Most volt elég. De még bírod. Elegem van. De bírnod kell. Összetörök. Tudom,hogy készen állsz.
Döcögök kicsit, mind Ady konflisa, talán még sápadok is, igen.
Úgy jöttem ide,hogy tudtam és akartam. Úgy jöttem ide,hogy tudva akartam tudni és akarva tudni akartam. Most erőteljesen sodródom a határaim falának csapódva olykor olykor. Lenne kiút, de az nem én lennék már. Nem tagadhatom meg önmagam.



Kötelék


Egy régi, ócska, hamis szerelem. Egy fájó pont. Évekig bezárva. Cselekedni kell, ki kell mondani, mert másnak sem akar rosszat; pont ezzel okozván azt. De még kicsik, nem teheted velük. Fontos a szerelem és a törődés minden aspektusa, de milyen áron? Össze lehet egyeztetni a viszonyt és a szerelmi életet. Ami jár, az jár. Tudja e rólam bárki, hogy hány viszonyom volt, miközben fülig szerelmes voltam? Tudja e azt bárki,hogy ez igaz-e? Részletek, mindig mondta; a részletek. Pedig attól,hogy valaki néz, nem biztos,hogy lát is. Lopott órák, percek, mozzanatok. Ezek mind az életem részei voltak és nem is szégyenkezem miattuk. Amíg nem megy a család és párkapcsolat rovására, miért is ne? Már nem abban a világban élünk, ahol érdemes lenne elfecsérelni ennyi időt.
De a házasság az más. Az örök hűségnek látszata van. Egy régi, ócska, hamis szerelemnek is.
Aki nem tud hazudni, ne is próbáljon; mert könnyen elveszik a saját hálójában. Aki nem tud az időben réseket találni egy-egy lopott csókért, az nem érdemel szeretőt.




Gyűlölet


Sokat hallok felőled, te megtört, meghurcolt, majd kőkemény makacs kénkővé vált borzadály. Mai napig hánynom kell tőled és jó, ha tudod, sohasem fogsz beférkőzni az életünkbe.
De légy nyugodt, nem csak téged gyűlöllek viszont más már szóra sem érdemes.



Közöny


A fülemben lüktet a dallam. Odafigyelek a szövegre, értelmezem, hallgatom. Ugyanez szólt két éve és akkor még tele volt vággyal, szerelemmel, reménnyel. Hallgatom, hátha találok benne valamit, amit anno nyújtani tudott. Semmi. Örömöt érzek, hogy nem jelent semmit. Akár a rádióban is mehetne, egyszerűen csak egy dal, ami még csak nem is tetszik.



Bátorság


Mindig nehéz az együttélés. Talán úgy gondolnád, anyáméknál mindegy volt, hogy hová teszem a bögrét, a tányért; hogy hogyan mosogatok, hogy hogyan mosogatsz. Hogy a tiszta ruhát egyből bepakolom e a szekrénybe vagy egy hétig még a lépcsőn áll. Tán,hogy bezárod e az ajtót estére vagy nyitva hagyod vagy,hogy a munkásruhádat a nappaliba dobod vagy a szennyes tartó mellé. Hogy égve hagyod e a konyhába a villanyt? Vagy, hogy le van e mosva a tükör a fürdőben?  Hogy foglalkozol e a kicsikkel vagy sem. Vagy talán azt hiszed,hogy mindegy, hogy csak én pakolok vagy te is. Vagy talán az a legnehezebb,hogy nem érek rá, mert én is el vagyok foglalva kell, és ugyanolyan

fáradt vagyok, mint te a hajtás után? Talán úgy gondolod,hogy Szopás az egész?

Abba gondolj bele, hogy nem az együttélés a nehéz...hanem elviselni a hiányodat, az összes pakolással, takarítással és tanulással töltött percet. Néha szeretném, hogy körbefonj, és addig ringass, míg mély álomba nem merülök; és kelek fel egy másik síkon, ahol érezheted azt, amit irántad érzek.




Szerelem



„Vágy, élet és sugár a lelkünk És utunk mégis koldus-út, Jogunk van minden fényességhez, Amit az élet adni tud. Király vagyok és te királyné, Hát trónunk sohse lesz nekünk?”







A sötétség mélyén megyek a hajóval, Isten, mondom, és a sóhaj. Elszáll és megy a hajó, megy a hajó.