2016. augusztus 23., kedd

Lélegzet

Egy. Érzés.
Kettő. Értelem
Három. Csendesség.
Négy. Üresség.
Öt. Zúgás.
Hat. Robajlás.
Hét. Bátorság
Nyolc . Dobbanás.
Kilenc. Zuhanás.
Tíz. Érkezés.

Zsibbadt kezeim a lapokon. Ismerem mind, láttam, használtam. Nem tudom, mikor, azt sem, miért. Pörgetem, megállok, olvasom, pörgetem. Én írtam ezeket? Nem emlékszem. Nem számít. Léteznek, létezem.

Ahogy a fuldokló emelkedik fel a víz alól, olyan érzést most újra itt ülni. Másfél év írásait visszaadni? Miért ne? Mit sem számít már ki látja. Bevégeztetett. Árnyak közt és pirulva létezni mit ér? Akkor megéltem, utána kiírtam, később elástam, és most előásom. Minden írást akkorra fogok dátumozni, amikor történt. Pörgess, olvass, kutass, és megtalálsz.

"Tudtam, hogy elhagytam valahol a naplómat... Hmm... Kellemes olvasmány volt?"

 - Lestat naplója - 

2016. május 2., hétfő

Gondolatfoszlány a máról

A külsőségek korát éljük.
A csillogás, magamutogatás, a kivagyiság a fontos, minél drágábbnak látsszon, minél megszerezhetetlenebbnek minden, amihez csak közöd van. Az egyéniséget te a másikkal definiálod. Te nem egyéni akarsz lenni, te ő akarsz lenni, az ő életét, az ő tárgyait, az ő pasiját akarod. Neked az ő élete kell, nem a sajátod. Mantrázod a betanult szöveget az élet "nagy igazságairól", de végiggondolni, hovatovább megérteni nem vagy képes. Elvárod, hogy az élet jó legyen, de tenni érte nem vagy hajlandó. Apuci öntse alád a pénzt, amiből méregdrága hasztalan holmikat vehetsz, ezzel is kimutatva, hogy neked mennyire sokkal de sokkal jobb másoknál, mégse elég semmi, mert nem más életét élheted, pedig neked az kell. Csak az irigység számít, de egyedinek hiszed magad, holott nem veszed észre a mocsarat, amiben mindannyian fuldokoltok. Nagyzolás, pénz, üresség, az életrevalóság teljes és pótolhatatlan hiánya. Örök sötétség vesz körbe, még ha ezt nem is látod. Kár. A "kell" rabja vagy és ami a tied, tényleg a tied, azt észre sem veszed, nem törődsz vele, nem gondozod, nem érdekel, teher. Mert nem a másé, mert nem rabolhatod el.
Én mondom, pocsék egy kor ez...

2016. április 22., péntek

2016. április 14., csütörtök

Tavasz van

Fuss csak, bolond, vakon előre!
Bár megállnál egy kis időre.
Hát hol hagytad a józan eszed?
Tavasz van és észre sem veszed!

Nem sétálsz a csendes esőben.
Zajt hallasz a madárfüttyben.
Egy csoda zajlik körülötted,
Tavasz van és észre sem veszed!

Szemed csillogása megfakult,
Nem mentség, hogy így alakult.
Dolgodat már rutinból teszed,
Tavasz van és észre sem veszed!

2015. szeptember 26., szombat

Életjelek


Mert sokan vannak a hivatalosok, de kevesen a választottak.

Felkelsz, megiszol egy kávét, elszívsz egy cigit; elmész a munkahelyedre, elfáradsz; hazamész, megvacsorázol és alszol.
Ugye magadra ismersz?
És mindeközben mit csinálsz?
Hánykódik az elméd innen oda, onnan ide; hogy mikor lesz már öt óra, mikor indul már a műszakos busz és mikor teheted le végre a segged végre. Szenvedsz. Mert rossz helyen vagy.
Minden reggel hányingerrel indulsz el, hogy ugyanazt a monoton szart csináld újra és újra. De miért?
Nap, mint nap hallom... 'nyomjuk meg' " túl sok " "túl kevés" " nem elég " "nem elég jó" ... " zöldbe vagyunk" "nagyon piros"
Feszültség, morgás, hajtépés, ideg... és mégis.
Semmi pénzért nem adnám.
Felkelek, megiszom a kávém, elindulok, de mindjárt péntek, mindjárt vége; mintha csak tegnap lett volna.
Felkelek, mert megéri. Bemegyek és megcsinálom, hiszen ezért fizetnek... hiszen ezért becsülnek meg és ezért jutalmaznak.
Hiszen a munka nemesít, attól még,hogy ti negatívan álltok hozzá.
Egy számomra kedves ember azt mondta,hogy azért csinálta gyorsan, mert ő akart lenni a legjobb. Én nem akarok az lenni, mégis... mégis büszke rám.
De főként Ő az, aki nagyon örül, hogy még sokáig egymás mellett lehetünk így. Előbb utóbb ő is megjutalmaz a jó magaviseletemért.

Azt hiszem ennyi. Csak egy perc az egész, vagy 16 másodperc... nem több, nem kevesebb.
 

Egy hivatás annyi, amilyen lelkesedéssel csinálod.         /Susan Elizabeth Phillips/







Kedves...

Még mindig egy csoda vagy.

2015. szeptember 4., péntek

Őrület?

Mi a gyász? Az, amikor megtanulsz együttélni azzal, hogy Ő már nincs. A feldolgozás pedig az, amikor elfogadod ezt. Sosem múlik el, csak enyhül. Fájni fog? Örökké. Vannak, akik sírnak. Vannak, akik csak róla beszélnek. Vannak, akik hallgatnak. És vannak, akik félresöprik, mert azt hiszik, hogyha nem beszélnek róla, akkor meg sem történt. Mert félnek szembenézni a valósággal. Inkább elmenekülnek egy álomvilágba. Egy világba, ahol ő még ott van. Beszélnek hozzá és hallják a válaszát, a hangját. Érzik az illatát, a jelenlétét. Idővel a két világ összemosódik, és ő kilép az álmokból. Újra itt van. Él, lélegzik, beszél, nevet, szid, veszekszik. Csak épp más nem látja. Ez vagyok én. Az ügyvédem szerint kezeltetnem kéne  magam...

2015. augusztus 29., szombat

Elmesélek valamit...

Elmondok egy történetet. Képzeld el, hogy...

Nyugtalanul alszol. Hajnalban kelsz. Ketrecbe zárt vadállaként járkálsz fel-alá. Feszült vagy, majd' szétpattansz az idegtől, de nem tudod, miért. Gyötör egy érzés. Se nem jó, se nem rossz, csak nem hagy nyugodni. Az idő telik, egyre feszültebb vagy. Kínlódsz, semmi nem köt le. Leülsz a számítógéphez, hátha... Unottan nézed a Facebookot: tele van hülyeséggel, mint mindig. Látsz egy hírt: autóbaleset. A képen egy autó. Ismerős. Megnézed a cikket. Baleset... kora reggel... teljes útzár... sérülésről nincs infó... bővebbet majd a nyomozás... Megnézed a képeket. Havas szántóföldek, az árokban totálkáros autó. Ismerős. Nem, az nem lehet. De mi van, ha mégis? Kizárt! Vele nem történhetett meg. Hol a telefon? Remeg a kezed. Hívod. Nem veszi fel. Biztos nem hallja. Újra hívod. Nem veszi fel. Balsejtelem gyötör. Könyörgöm csak ezt ne! A percek telnek. Újra és újra hívod. A bizonyosság erősödik a lelkedben. Kétségbeesve próbálod újra és újra hívni, de valahol mélyen tudod: hiába, nem fogja felvenni. Rémület. Pánik közeli állapot. Egy apró fénysugár: egy ötlet.Visszaülsz a gép elé, és egy bizonyos ismerőst keresel. Megvan, elérhető. Igen, tud. Ők voltak, de mást nem tud. Megadja a számát? Persze. Hívod a megadott számot. Felveszik. Igen, ők voltak. Nem, nem tudja. Hívni akart, most végeztek a vizsgálatával. Fogalma sincs. Persze, emlékszik. Átfolyás, megcsúszott a kocsi. Nem, arról nem tud. Igen. Azt mondták, még nem tudják, most műtik. Megköszönöd, leteszed a telefont. Hívod a kórházat. Igen, itt van. Nem, nem mondhat semmit telefonon. Hívod a rokonokat. Szörnyülködnek, nem hiszik el. Persze, indulnak. Légy erős - mondják. A kórházban találkoztok. Az út 180 km, végtelennek tűnik. Végre odaérsz. A rokonok ott várnak. Mindenki ki van borulva. Erőt veszel magadon, vigasztalod, nyugtatgatod őket. Bekopogsz az osztályra. Kijön egy nővér. Megmondod ki vagy és miért jöttél. Betessékel. Jön az orvos. Maga a gyermeke? Igen. Kérem, jöjjön velem. Leültet egy irodában. A nővér kezében fecskendő - hátha kell. Az orvos beszélni kezd. Amennyire lehet kíméletes, de őszinte. Jeges érzés kúszik fel a gerinceden, mindened remeg, a szemed könnyes. Fel sem fogod, mit mond, csak ismételgeted magadnak: ez csak egy rémálom. Kimész az irodából. A csendet csak a gépek csipogása töri meg. Odalépsz az ágyhoz és üres tekintettel nézed a szeretett arcot. Szeme körül monokli, fején kötés, tarkónál véres. Szájában cső. Infúzió csepeg. Körülötte gépek. Nem hiszel a szemednek. Volt, mikor te még nem voltál. Lesz, mikor te már nem leszel. De hogy Ő ne legyen, az nem lehet. Nem tudsz mozdulni, se gondolkodni. Visszafojtod a sírást. Megkövült arccal állsz és nézed a felfoghatatlant. Nem bírod. Kimész. Kint vártok a csodára. Mennetek kell. Párod másnap dolgozik. Hazaértek. Nyugtalanul alszol. Későn kelsz, kialvatlanul. Párod elmegy, szabit kér. Idegesen járkálsz fel-alá. Minden összepakolva, csak indulni kell. Hazaér. Számba veszed a teendőket. Csörög a telefonod. Felveszed. Pár szó. Mondani sem kell: a hangból érzed, hogy megtörtént a lehetetlen. Sötétség vesz körül. Hideg és üresség. Érzed, hogy szétszakad a lelked - szinte hallod a reccsenést. Kitéped magad az ölelő karokból és rohansz, de hogy hova, azt te sem tudod. Az eszed tudja, talán el is fogadta, de a szíved nem hiszi. Bénult bódulat. Legszívesebben leülnél a hóba, és ott maradnál örökre, de nem teheted meg. Most jön csak a neheze: a temetés, a hivatalos ügyek. Bizonytalan vagy, rettegsz, hogy mi lesz nélküle és a fájdalom elviselhetetlen. Csak homályos emlékek maradnak. Az utazás. A kórház. A hivatalok. A temetés. Állsz a ravatalozóban, később a sír előtt. Emberek lépnek oda, részvétet nyilvánítanak. A pokolba kívánod őket. Nekik könnyű. Hazamennek és folytatják az életüket, de a te világod szilánkjaira hullott. A kín éget, a fájdalom vasmarokként szorít. És ott, a sír előtt állva sem hiszed el. Érzed, hogy valami megpattant benned. Valami, ami sosem lesz már újra ép.

Az élet kegyetlen. Akkor taszít a szakadék mélyére, amikor úgy érzed, hogy a csúcson vagy.
S ha már eddig eljutottál, hadd kérjek Tőled valamit. Állj most fel a számítógéptől és menj oda Édesanyádhoz. Öleld meg, mondd el neki, mennyire szereted és köszönd meg, hogy van neked. Mert Te még megteheted.