2015. szeptember 26., szombat

Életjelek


Mert sokan vannak a hivatalosok, de kevesen a választottak.

Felkelsz, megiszol egy kávét, elszívsz egy cigit; elmész a munkahelyedre, elfáradsz; hazamész, megvacsorázol és alszol.
Ugye magadra ismersz?
És mindeközben mit csinálsz?
Hánykódik az elméd innen oda, onnan ide; hogy mikor lesz már öt óra, mikor indul már a műszakos busz és mikor teheted le végre a segged végre. Szenvedsz. Mert rossz helyen vagy.
Minden reggel hányingerrel indulsz el, hogy ugyanazt a monoton szart csináld újra és újra. De miért?
Nap, mint nap hallom... 'nyomjuk meg' " túl sok " "túl kevés" " nem elég " "nem elég jó" ... " zöldbe vagyunk" "nagyon piros"
Feszültség, morgás, hajtépés, ideg... és mégis.
Semmi pénzért nem adnám.
Felkelek, megiszom a kávém, elindulok, de mindjárt péntek, mindjárt vége; mintha csak tegnap lett volna.
Felkelek, mert megéri. Bemegyek és megcsinálom, hiszen ezért fizetnek... hiszen ezért becsülnek meg és ezért jutalmaznak.
Hiszen a munka nemesít, attól még,hogy ti negatívan álltok hozzá.
Egy számomra kedves ember azt mondta,hogy azért csinálta gyorsan, mert ő akart lenni a legjobb. Én nem akarok az lenni, mégis... mégis büszke rám.
De főként Ő az, aki nagyon örül, hogy még sokáig egymás mellett lehetünk így. Előbb utóbb ő is megjutalmaz a jó magaviseletemért.

Azt hiszem ennyi. Csak egy perc az egész, vagy 16 másodperc... nem több, nem kevesebb.
 

Egy hivatás annyi, amilyen lelkesedéssel csinálod.         /Susan Elizabeth Phillips/







Kedves...

Még mindig egy csoda vagy.

2015. szeptember 4., péntek

Őrület?

Mi a gyász? Az, amikor megtanulsz együttélni azzal, hogy Ő már nincs. A feldolgozás pedig az, amikor elfogadod ezt. Sosem múlik el, csak enyhül. Fájni fog? Örökké. Vannak, akik sírnak. Vannak, akik csak róla beszélnek. Vannak, akik hallgatnak. És vannak, akik félresöprik, mert azt hiszik, hogyha nem beszélnek róla, akkor meg sem történt. Mert félnek szembenézni a valósággal. Inkább elmenekülnek egy álomvilágba. Egy világba, ahol ő még ott van. Beszélnek hozzá és hallják a válaszát, a hangját. Érzik az illatát, a jelenlétét. Idővel a két világ összemosódik, és ő kilép az álmokból. Újra itt van. Él, lélegzik, beszél, nevet, szid, veszekszik. Csak épp más nem látja. Ez vagyok én. Az ügyvédem szerint kezeltetnem kéne  magam...

2015. augusztus 29., szombat

Elmesélek valamit...

Elmondok egy történetet. Képzeld el, hogy...

Nyugtalanul alszol. Hajnalban kelsz. Ketrecbe zárt vadállaként járkálsz fel-alá. Feszült vagy, majd' szétpattansz az idegtől, de nem tudod, miért. Gyötör egy érzés. Se nem jó, se nem rossz, csak nem hagy nyugodni. Az idő telik, egyre feszültebb vagy. Kínlódsz, semmi nem köt le. Leülsz a számítógéphez, hátha... Unottan nézed a Facebookot: tele van hülyeséggel, mint mindig. Látsz egy hírt: autóbaleset. A képen egy autó. Ismerős. Megnézed a cikket. Baleset... kora reggel... teljes útzár... sérülésről nincs infó... bővebbet majd a nyomozás... Megnézed a képeket. Havas szántóföldek, az árokban totálkáros autó. Ismerős. Nem, az nem lehet. De mi van, ha mégis? Kizárt! Vele nem történhetett meg. Hol a telefon? Remeg a kezed. Hívod. Nem veszi fel. Biztos nem hallja. Újra hívod. Nem veszi fel. Balsejtelem gyötör. Könyörgöm csak ezt ne! A percek telnek. Újra és újra hívod. A bizonyosság erősödik a lelkedben. Kétségbeesve próbálod újra és újra hívni, de valahol mélyen tudod: hiába, nem fogja felvenni. Rémület. Pánik közeli állapot. Egy apró fénysugár: egy ötlet.Visszaülsz a gép elé, és egy bizonyos ismerőst keresel. Megvan, elérhető. Igen, tud. Ők voltak, de mást nem tud. Megadja a számát? Persze. Hívod a megadott számot. Felveszik. Igen, ők voltak. Nem, nem tudja. Hívni akart, most végeztek a vizsgálatával. Fogalma sincs. Persze, emlékszik. Átfolyás, megcsúszott a kocsi. Nem, arról nem tud. Igen. Azt mondták, még nem tudják, most műtik. Megköszönöd, leteszed a telefont. Hívod a kórházat. Igen, itt van. Nem, nem mondhat semmit telefonon. Hívod a rokonokat. Szörnyülködnek, nem hiszik el. Persze, indulnak. Légy erős - mondják. A kórházban találkoztok. Az út 180 km, végtelennek tűnik. Végre odaérsz. A rokonok ott várnak. Mindenki ki van borulva. Erőt veszel magadon, vigasztalod, nyugtatgatod őket. Bekopogsz az osztályra. Kijön egy nővér. Megmondod ki vagy és miért jöttél. Betessékel. Jön az orvos. Maga a gyermeke? Igen. Kérem, jöjjön velem. Leültet egy irodában. A nővér kezében fecskendő - hátha kell. Az orvos beszélni kezd. Amennyire lehet kíméletes, de őszinte. Jeges érzés kúszik fel a gerinceden, mindened remeg, a szemed könnyes. Fel sem fogod, mit mond, csak ismételgeted magadnak: ez csak egy rémálom. Kimész az irodából. A csendet csak a gépek csipogása töri meg. Odalépsz az ágyhoz és üres tekintettel nézed a szeretett arcot. Szeme körül monokli, fején kötés, tarkónál véres. Szájában cső. Infúzió csepeg. Körülötte gépek. Nem hiszel a szemednek. Volt, mikor te még nem voltál. Lesz, mikor te már nem leszel. De hogy Ő ne legyen, az nem lehet. Nem tudsz mozdulni, se gondolkodni. Visszafojtod a sírást. Megkövült arccal állsz és nézed a felfoghatatlant. Nem bírod. Kimész. Kint vártok a csodára. Mennetek kell. Párod másnap dolgozik. Hazaértek. Nyugtalanul alszol. Későn kelsz, kialvatlanul. Párod elmegy, szabit kér. Idegesen járkálsz fel-alá. Minden összepakolva, csak indulni kell. Hazaér. Számba veszed a teendőket. Csörög a telefonod. Felveszed. Pár szó. Mondani sem kell: a hangból érzed, hogy megtörtént a lehetetlen. Sötétség vesz körül. Hideg és üresség. Érzed, hogy szétszakad a lelked - szinte hallod a reccsenést. Kitéped magad az ölelő karokból és rohansz, de hogy hova, azt te sem tudod. Az eszed tudja, talán el is fogadta, de a szíved nem hiszi. Bénult bódulat. Legszívesebben leülnél a hóba, és ott maradnál örökre, de nem teheted meg. Most jön csak a neheze: a temetés, a hivatalos ügyek. Bizonytalan vagy, rettegsz, hogy mi lesz nélküle és a fájdalom elviselhetetlen. Csak homályos emlékek maradnak. Az utazás. A kórház. A hivatalok. A temetés. Állsz a ravatalozóban, később a sír előtt. Emberek lépnek oda, részvétet nyilvánítanak. A pokolba kívánod őket. Nekik könnyű. Hazamennek és folytatják az életüket, de a te világod szilánkjaira hullott. A kín éget, a fájdalom vasmarokként szorít. És ott, a sír előtt állva sem hiszed el. Érzed, hogy valami megpattant benned. Valami, ami sosem lesz már újra ép.

Az élet kegyetlen. Akkor taszít a szakadék mélyére, amikor úgy érzed, hogy a csúcson vagy.
S ha már eddig eljutottál, hadd kérjek Tőled valamit. Állj most fel a számítógéptől és menj oda Édesanyádhoz. Öleld meg, mondd el neki, mennyire szereted és köszönd meg, hogy van neked. Mert Te még megteheted.

2015. augusztus 14., péntek

A JÓ EMBERT KÖNNYŰ BÁNTANI (Tanmese a Suttogóknak)



A falu szélén, az út melletti templomban fából faragott istenség szobra állt. Egy járókelőnek vizesárok keresztezte az útját, elcipelte a szobrot, hídként átvetette az árkon, és keresztülment rajta. Másik járókelő megsajnálta az istenséget, visszavitte a helyére, ám a képmás meghara­gudott, mert ez az ember nem mutatott be áldozatot neki. Megátkozta, hogy fájduljon meg a feje.
Az alvilági szellemek elképedtek.
- Büntetlenül elengedted, aki átgázolt rajtad, megátkoztad, aki segített. Miért?
- Hát nem értitek? - kérdezte az istenség. - A jó embert könnyebb bántani.
Xiao Zan (A nevetés dicsérete)

2015. március 4., szerda

Kaland nélkül



1             Semmi inzultáció, csak puszta tények.
2             Semmi elégedettség vagy bármi egyéb, amiért neked rossz.
3             Elcsodálkozás, amiért majdnem 2 év után ezt így.
4             A mágia csodákra képes.
5             Még mindig szeretem a szar szóvicceket.
6             Szükségem lett volna némi ihletre, de akkor egy éven belül nem kapsz választ.
7             Igazából nem feltétlenül érzem szükségét,hogy válaszoljak.
8             De megteszem, mert így illik.
9             Ahogyan az utcán köszönni is illik.
10           Hiszen Wolf is megtette.
11           3 év után is.
12           Meglepődtem.
13           Vissza a tárgyra.
14           Egyszer talán említettem,hogy nem az a legrosszabb, ha valaki szeret vagy utál.
15           A semlegesség.
16           Az a gyilkos.
17           Leülnék veled egy sörre.
18           Beszélgethetnénk nagy semmi dolgokról.
19           Vagy tükrökről.
20           Sírhatnál is.       
21           Talán megvigasztalnálak.
22           De nem tudlak sajnálni.
23           Nem azért, mert egy rohadt önző szemét állat vagyok.
24           És te sem vagy sajnos elég szörny.
25           Csak szimplán érdektelen.
26           Semmi hasznom a gyűlöletből.
27           Vagyis de, de az irántad érzett gyűlöletem csak neked árthat.
28           Viszont nem utállak, miért bántsalak?
29           Boldog vagyok.
30           És félreértettél.
31           Őt sem utálom, tudod nagyon jól.
32           Nem nektek szólt.
33           Csak a vérednek.
34           Az egyik fele.
35           Bár lenne bennem valami elégedettség érzés.
36           Nincs.
37           Szétnézek ebben a városban.
38           Mindenkin maszk.
39           Vagy ülnek rajta.
40           Vagy ül valakin.
41           Ezek még nálad is rosszabbak.
42           De én… én már itthon vagyok.
43           Megtaláltam a helyem.
44           Vele.
45           Velük.
46           Nem haragszom.
47           Veheted úgy is, hogy bocsánatkérés elfogadva.
48           De mindez már nem számít.
49           Mert itthon vagyok.
50           Boldog vagyok.


2015. február 27., péntek

A halál 50 órája

Kedves Kavics.

Ha még emlékszel erre a névre, akkor tudd, hogy ez neked szól, ha már nem... akkor is.

Bocsánatot szeretnék kérni.

Bocsáss meg, amiért annyi éven át hazudtam neked és magamnak. Annyira mélyen tettem el magamba azt a gyomorforgató, idegőrlő és kétségbeesett érzést, hogy már nem is emlékeztem rá, milyen. Bocsáss meg, amiért titkoltam és hazudtam neked. Bocsáss meg, amiért hagytalak kétségek között vergődni. Az igazság egy pocsék állapot, de legalább stabil, és nincs rosszabb, mint szenvedni azon, hogy mi történik vagy mi történhet a hátam mögött. Sajnálok mindent. Sajnálom, hogy megcsaltalak, sajnálom, hogy hazudtam, és sajnálom, hogy ezt tettem veled. Sajnálom, hogy elfelejtettem, mennyire szerettelek. Sajnálom, hogy elfelejtettem, mennyi mindent adtál nekem, mennyi mindent köszönhetek neked, mennyire élveztem minden egyes veled töltött pillanatot vagy lopott órát. Sajnálom, hogy elfelejtettem azt a lányt, aki azt mondta "Lehet egy kívánságod. Ha én vagyok az, akkor még egy." Sajnálom, hogy már nem tudtam, milyen színű a szemed, mert egy másik ejtett rabul. Sajnálom, hogy a pillangómból egy fekete lepkét csináltam. Sajnálom, hogy a csillagomat lehoztam az égről. Sajnálom, hogy nem becsültelek meg, hogy nem vigyáztam rád, hogy nem tiszteltelek, hogy nem...hogy nem.. hogy nem voltam férfi.

Már emlékszem, már érzem, milyen, amikor álmatlanul hánykódsz az üres ágyon, valaki mellett. Hogy milyen érzés egy szobrot simogatni, Hogy milyen, mikor megállsz előtte kitárt karral, és ő elmegy melletted. Hogy mi az a mardosó, kétségbeejtő, emberkínzó érzés, amitől az ember üvöltve zuhan össze, és zokogva püföli a földet. Hogy milyen, amikor csak arra tudsz gondolni, hogy mi vagy inkább ki jár a fejében. Hogy a "szeretlek" szó már úgy hangzik a szájából, mint a "szép időnk van". Mikor próbálsz vele foglalkozni, mikor próbálsz törődni vele, és ő visszazavar a sarokba, hogy ne nyaggasd. Mikor próbálsz vele beszélni, és a felét nem érti, a maradékot félreérti. Mikor próbálod megérteni amit mond, de nem mondd semmit. Mikor próbálod elhinni amit mond, de már nem mond semmit. Semmit, ami többet mond mindennél, és te legszívesebben kirohannál az utcára és torkod-szakadtából üvöltenél az üres ablakoknak. Mikor már egy hete nem ettél semmit, és már állandó hányingered van az éhségtől és a gyomorgörcstől. Mikor már nem is emlékszel, mikor mosolyogtál utoljára őszintén. Mikor akkor is mosolyogsz, amikor sírsz. Mikor magányosan sírsz és sírsz és sírsz. Mikor már nem érdekel, hogy ki látja, hogy sírsz. Mikor már mindenki vállán sírsz. Mikor mész az utcán, és tébolyultan üvöltözöl, sikoltozol, és öklendezel. Mikor minden reggel kinyitod a szemed, és még leperegnek előtted a kínzó rémálmok utolsó pillanatai, átfordulsz, ránézel, és nem tudod eldönteni, hogy álmodsz-e még, vagy a valóság is tényleg ennyire szörnyű. Mikor már nem tudod eldönteni, hogy magadat öld-e meg, vagy mindenki mást.
Mikor már tíz ujjal tépnéd fel a mellkasod, hogy az utolsó szuszt is kiszorítsd abból a kegyetlenül fáradhatatlan szívedből.
Mikor már tíz ujjal tépnéd fel a mellkasát, hogy az utolsó szuszt is kiszorítsd abból a kegyetlenül fáradhatatlan szívéből, hogy aztán megcsókold, visszatuszkold a helyére, és zokogva püfölnéd a roncsolt mellkasát, hogy ébredj már fel, egyszer már meggyógyítottam a szívedet, most is sikerülne kell.

Emlékszem mindenre. Lelketlen, önző, és gusztustalan szörnyeteg vagyok, aki mindenkinek visszaadta azt a fájdalmat, és megaláztatást, amit ő szenvedett el. Nem, nem vagyok az. Sokkal rosszabb vagyok, mert én végig tudtam, hogy mit művelek veled. Megérdemlem a bűnhődést.

Már emlékszem, már érzem,
Bocsáss meg.


 - Lestat naplója - 

2015. február 11., szerda

Küszöb

        Egy szexistennő valák. Naponta százak verik a farkukat szavaimra és holott nem is gondolnák én csak a magot ültetem a fejükbe, magjuk már rég szétterülve ömlik a kezükbe.

De ennyit rólam.

A küszöb.
Mindenkinek van. Több is. Átléped s lám van nincs. Mihelyst átléped, már nem látod, elfelejted, mint ha nem is létezett volna. Minél többet tanulok, annál kevesebb ilyen küszöb van.
Viszont egy maradt, ami alatt két szellem is fekszik. Úgy gondoltam eleinte, hogy teljesen normális, ha arra járok és belerúgok akkor nekik az rossz... de egy idő után rájöttem,hogy igazából csak nekem fáj.
Úgy gondoltam eleinte, hogy ezt a fajta feltorlódott gyűlöletet nem lehet kifejezni sehogy sem, viszont igenis lehet.

video
Igenis lehet.