2014. március 17., hétfő

... De van benne rendszer...

A Szerelemről írni a lehető legbanálisabb, legelcsépeltebb téma, mégis, a mai napig a legnagyobb, legtágabb területű, örök ihletője minden írónak, költőnek és képzőművésznek. Mint egy kifogyhatatlan torta, amiből mindenkinek jut egy szelet, kinek-kinek mértéke szerint. A Szerelem nyelve, megélése és megítélése túlnyúlik téren és időn, nemzeten és kultúrán, ős- és modern koron. Az emberek korokon át zengtek a boldog és boldogtalan szerelemről, és tabuként kezelték a Sötét Szerelmet.

Először is le kell szögezni, hogy a szerelem egy Isteni adomány, és ezért túlnyúlik a racionális magyarázatokon. Igen, tudom, hogy bizonyos biológusok képesek felismerni és elemezni a hatásait, de emberi eszközzel előállítani lehetetlen, és köztudott, hogy a lehetetlen nem létezik, Konklúzió: a Szerelem van, de nincs. Aki nem érti, hogy ez mit jelent, az most kapjon elő a zsebéből egy nullát, márpedig, higgyétek el, a zsebetek tele van nullával. A Szerelem azáltal létezik, hogy nincs, nem előállítható, nem magyarázható. A szerelmet érző emberre nem hat az észérv, ugyanúgy, ahogy ő sem tud észérveket támasztani a miértre. Szerelmes és kész, passz, azért mert csak. Pont. A másik csak csont, hús, vér... semmi, semmi, de valami, ami másban nincs meg.
"Nekem meg van terajtad az a bizonyos plusz, de azért nem vetem meg a szívedet sem,
Csak ezt nem mesélem el az anyukámnak, mert tartok tőle, hogy kinevetne."


A Szerelem... őrültség, és a szerelmes őrült. A legracionálisabb és legtárgyilagosabb ember is őrültnek érzi magát. Őrült, mert érthetetlen, és létező, mert érzed. Akár csak a hit. "6 érv Isten létezésére?" Ostobaság, Istent nem tudod észérvekkel alátámasztani, mert Istennek köze sincs az ésszerűséghez. Aki hisz Istenben, őrült, aki szerelmes, őrült, A Szerelem, Isten.

Sötét Szerelem. Nyelvtanilag ambivalens szókapcsolat, ráadásul értelmetlen megszemélyesítés. A szerelem, ahogy a sötét is, elvont, fizikailag nem megfogható valamik emberi kifejezése, ráadásul a hozzájuk társított képzetek is ellentmondóak.

A Sötét Szerelem érzői tudják, hogy őrültek, ésszerűtlenek, értelmetlenek, mégis átadják magukat. Sokszor a szerelmük tárgya sem feltétlen egy hús-vér ellenkező nemű. Szerelmesek lehetünk egy hullába, egy állatba, egy tárgyba, a tűzbe, a fájdalomba, a kínzásba, a kiszolgáltatottságba, önmagunkba. Az eksztatikus gyönyör, hogy velünk van, vele vagyunk, és senki nem vehet el minket egymástól... ugyanúgy jelen van. Az élet, amilyen következetes, és egyértelmű, ugyanolyan morbid formákkal tudja meglepni magát. Megpillantani valakit hazafelé, beleszeretni, soha többé nem látni, és minden nap vele kelni. Szép? Szép. Romantikus? Romantikus. Értelmes? Csöppet sem. Mégis, életszerű? Életszerű. Az átlagember számára olyan formát ölthet, ami egyszerre hátborzongató és taszító. Korlátlan, és minden belefér.

" - Nem hiszem, hogy valaha is megértelek, azért jössz hozzám, hogy kihasználjalak. Erről van szó. Azt akarod, hogy kikösselek, megverjelek, kihasználjam a tested. Ezért élsz-halsz. Soha nem fogom megérteni, hogy ebből mi örömed származik. Én összegörnyedek, ha beszakad a körmöm, vagy megvágom magam, de te úgy tekintesz rá, mintha Isten értékes adománya lenne.
 - Mert az is."
A test fájdalma az agy gyönyöre. Igazából a legtöbb emberrel így van, ha még nem is jött rá, vagy tagadja. A világ tele van mazochistákkal és szadistákkal. Őrültekkel. Emberekkel, akiknek a legszebb látvány a másik elmebeteg vigyora, és lázasan csillogó szeme, miközben fájdalmat okoz.

" - Mit akarsz tőlem?                                        - Veled lenni. Boldognak lenni veled.
 - Bántani foglak.                                              - Nem érdekel.
 - Kínozni foglak. Testileg és lelkileg.       - Nem érdekel.
 - Nem fogod élvezni.                                      - Nem érdekel.
 - Lehet, hogy téged is megunlak és elhagylak.            - Nem érdekel.
 - Lehet, hogy meg foglak csalni.                - Nem érdekel.
 - Lehet... lehet, hogy meg foglak ölni.     - Nem érdekel.
 - Nem ígérek boldogságot, hűséget és örök szerelmet.            - Nem érdekel.
 - Mit akarsz tőlem?                                         - Veled lenni. Boldognak lenni veled.
 - Miért?                                                                 - Nem tudom.

 - Mindegy, mibe kerül?                                  - Mindegy.
 - Bízol bennem?       
                                        - Igen.           
 - Én is. És én sem tudom, hogy miért, de veled akarok lenni, és boldoggá tenni."


Mindegy Mibe Kerül.
Megérte.
Még mindig megérte.
Még mindig szerelmes vagyok beléd.
Nem tudom, miért.
Veled akarok lenni.
Boldoggá akarlak tenni.
Mindegy mibe kerül.
Megérte.

A szerelem alig jobb az alkoholnál. Nem öl, és nem butít, csak nyomorba dönt... és... néha barátságot zabál.

... és mi majd jók leszünk egymásnak ...

 - Lestat naplója - 

2014. február 7., péntek

Levelek a semmibe

Íratlan levelek... Fecnik... Címek... Tudom, mostanság hallgatok, de ne higgyétek, hogy nem jár az agyam. Egyszerűen csak... Nincs miért megírnom a dolgokat. Vagy nem állnak össze, vagy nem tudom megfogalmazni, vagy egyszerűen csak nem tudom hozni a szokásos színvonalat, és inkább kidobom. Foszlányok, töredékékek, küzdelem az önkifejezésért, szépen artikulálva, hangzatos, mégsem fellengzős mondatokban, ahogy tanultuk.

Most lapozgatom a kis jegyzetfüzetemet, amit mindig magamnál hordok. Kusza sorok. Gondolatok. Gyorsan lekörmölt félmondatok. Munkába menet-jövet, buszozgatva, megpillantva valami érdekeset, vagy egyszerűen csak eszembe jutott valaki/valami. Mi bennük az érdekes? Fogalmam sincs. Olvasva a sorokat, a felére nem is emlékszem. A másik fele meg értelmetlen zagyvaság. Abban a pillanatban biztos nagyon jó ötletnek tűnhettek, most csak egy összedobált tömény hülyeség. Azon tűnődni, hogy vajon hány kifejezés, vagy szó van a naplementére, mit érezhet valaki, egy bizonyos szituációban, pusztán csak az arckifejezéséből ítélve, elszáradt rózsabokron csivitelő cinegék, egy érdekes írás olvasásból támadó ihlet, képtelen képek, dallamtalan strófák, rímtelen versek, tervtelen ötletek, átaludt álmok és társaik.

Egy kedves barátom megkérdezte, hogy miért nem írom meg ezeket, és egyáltalán mit értek íratlan levelek alatt. Az íratlan levelek egyik nagy különlegessége, hogy nem kézzel írjuk. Csak csinálunk valamit, közben pörög az agyunk, és villámsebességgel rójuk a sorokat. Az íratlan levelek levelek különlegessége, hogy pár pillanat alatt fogannak, íródnak és dobódnak ki. A megírt dolgok... unalmasak, lehangolóak, elavultak. Az íratlan dolgok sokkal érdekesebbek a kiadott társaiknál, ugyanis titkot őriznek, amit nem akarunk világgá kiabálni. Az íratlan dolgokban a lélek igazi és őszinte vágyai, titkai érzései, és érzelmei jelennek meg. Nem sorokkal, hanem a szavak mögé bújtatott mosollyal, fájdalommal, indulattal, érzéssel készülnek. Az íratlan levelekhez nem kell tinta, se papír, csupán lelkiállapot, elhatározás, tiltakozás, illúzió vagy dellúzió, önigazolás és önámítás, őszinteség és öncsalás. A tévedések és utólagosságok beismerése, a lét nem létező bizonyítéka.

Van egy-két írás aminek majdnem minden nap neki akarok ülni. Küszködök egy sort, aztán lemondóan sóhajtok. Nincs kinek és nincs miért, vagy van kinek és nincs miért, vagy nincs kinek és van miért, vagy van kinek és van miért... de nem lehet. Órákat ülök egy papír felett, és meredek a semmibe. Hogy írjak meg egy megíratlan levelet? Hogy írjam meg a megírhatatlant? Hogy írjak meg valamit, hogy aztán addig javítgassam, és tökéletesítsem, amíg teljesen el nem rontom? Vajon hány száz érzelemkifejező szót alkottunk már, hogy összeszámolva rádöbbenjünk, hogy egy sem képes kifejezni a valódi érzéseket? Vajon meddig kell még a belsőnkben sikoltoznia egy érzésnek, amíg elég hangos lesz ahhoz, hogy mások is meghallják?

Ha mindezeket számításba vesszük, akkor joggal kérdezheted, hogy rendben, de akkor most ennek mi értelme, mi a magyarázata. Miért írunk íratlan leveleket, ha még magunknak sem jegyezzük fel? Mi ennek az egésznek az értelme? Egyszerű: Az íratlan levél a NEM-cselekvés, a létezés tagadása, az esély esélytelenségnek kifejezése. Az utolsó mentségnek, mielőtt kitör egy embertelen sikoly, egy őrült kacaj, egy állati mordulás. Kimondhatatlan szavak, kimutathatatlan érzelmek. Hisztéria tetőfokon, túldramatizált tragikum, életszerűtlen ígéretek, oktalan okoskodás, szenvedélyes hanta, hiú öngúny, és maró naívság.

"Az írók jobban félnek a belső ürességtől, mint a külső csendtől."

P. S.

 - Lestat naplója -

2014. február 3., hétfő

Memories





Mindkettejükből kitört a nevetés. Ezen felbuzdulva a férfi egy laza csípőmozdulattal a napozóágyra lökte, és utána ugrott. Bűnbánó mosollyal nézett a szemébe, és megcsókolta. Nem tudta eldönteni, hogy ez álom vagy valóság, de amikor kinyitotta a szemeit, és ott találta karjaiban boldogsága forrását, széles mosollyal nyugtázta, hogy ez bizony nem álom. Szelíden átölelte a nőt, és elmosolyodott.
- Te is látod őket repülni?
- Kiket?
- A két sast.
- Még nem.
- Ott – emelte kezét az ég felé. – Egészen magasan.
- Az a két kis pötty?
- Igen.
- Látom.

2014. január 13., hétfő

Mese, mese

Bizony mondám, Lovag vala jelentése.

Kemény, 8 órás csata után visszafoglaltuk a birodalmamat.

Az inváziós seregeket az előző éjszakán meghátrálásra kényszerítette a birodalomban cirkáló előőrsöm, aki felderítés közben találkozott a még felkészületlen, de már javában beözönlő ellenséges seregekkel. Félelmet nem ismerve, már-már őrjöngésbe lovalva magát irtotta a megszállókat, míg azok sebesültjeiket és halottaikat hátrahagyva visszavonultak kiépített támaszpontjaikra, felkészülve a másnapi invázióra. A hős hírhozó miután csatában megfáradva erősítésért üzent, a kora reggeli órákban a felmentő sereggel ellentámadásba ment át. A felmentő sereg nem szűkölködött csatamágusból sem, aki titokzatos bájitalát elhintve megbénította a nappal erőtlennek mutatkozó betörőket. A lovagok felfegyverezték magukat halált hozó porszívóval, és másodlagos fegyverként, a biohadviselét határait súrló hypoval. A birodalom minden kövét megmozgatták, és nem voltak restek felszaggatni a szép kék rétet sem. A végeredmény: a környező uradalmak történelmének egyik legnagyobb tömegmészárlása, amiért valószínűleg három liter cukros víznyi vérdíj került a fejünkre, de az újabb inváziós seregek ellen kihelyezett csapdák, és határőr-állomások ellen jelenleg tehetetlenek, utolsó túlélőik haláltusájukat vívják.

Magyarul a csótányok elöntötték a szobám...


 - Lestat naplója - 

2013. december 26., csütörtök

Akarsz-e játszani? /K.D./

"A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, akarsz-e mindíg, mindíg játszani, akarsz-e esbőgyütt a sötétbe mennigyerekszívvel fontosnak látszani, nagykomolyan az asztalfõre ülni, borból-vízbõl mértékkel tölteni, gyöngyöt dobálni, semminek örülnisóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani, mindent, mi élet, havas telet és hosszú-hosszú õszt, lehet-e némán teát inni véled, rubinteát és sárga páragõzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni, hallgatni hosszan, néha-néha félnihogy a körúton járkál a november, ez az utcaseprõ, szegény, beteg ember, ki fütyörész az ablakunk alatt?
Akarsz-e játszani kígyót, madarat, hosszú utazást, vonatot, hajót, karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz-e játszani boldog szeretõt, színlelni sírást, cifra temetõt? 
Akarsz-e élni, élni mindörökkön, játékban élni, mely valóra váltVirágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?"
                                                                                                                                                   
-Hoztam neked valamit hé!
-Fu! Croiassant, imádom. Imádlak! Kérsz belőle?
-Nem köszi, már ettem. Amúgy is neked hoztam.
-Köszönöm

-Kérsz a csokis tejberizsből?
-Nem, neked hoztam.
-Kell ennél jobb barátnő? 

-Nagyon csinos vagy Micu! Jól áll a nyakkendő.
-A kicsi fiad kedvéért vettem fel. Említette,hogy tetszik neki.
-.Még jó,hogy nem vagytok együtt... mindegy, nem szóltam.

A barátok örülnek,hogy együtt látnak titeket. Még akkor is, ha nem mondjátok ki,hogy együtt vagytok, látszik rajtatok,hogy törődtök egymással és szeretitek egymást. De én ugyan nem szólok bele, ti dolgotok.
                                                                                                                                                          

Játszani még egy napig vagy méltónak találni magad arra, hogy egy olyan férfi mellett légy akit szeretsz, tisztelsz, szolgálsz... de főként és nem utolsó sorban, megérted?
Változtatna bármin is a barátnői státusz, hogyha eddig is mindent megkaptál... ölelést, kéjt, törődést, alázást, fájdalmat, mindent, amit szerettél volna... de főként a szabadságodat tudhattad magadévá és saját magadat.
Méltónak találnád magad a barátnői szerepre, ha tudod, hogy annyit adott. Megtanított kezelni a gátlásaid, feszegetni a határaid és hagyta, hogy őt is megismerd.

Jogom van hozzá igen. Tiszteletben tartani a saját igényeimet és újra sárba tiporni másokét, mint másfél éve.
Jogom van úgy érezni,hogy ne csak szerető legyek, ha megkaphatom ugyanazt, ugyanannyi energiával, ugyanannyi szándékkal, csak más szavakkal... "Hiszen te mondtad... rohadt nehéz olyan valakit találni, aki dekoratív, jó barát, szolga, szex rabszolga, filmnéző, kajáló partner, hálótárs, néha kishúg, jó beszélgetőpartner, mert intelligens és megadja a szabadságot, amire vágyom. Akkor miért vagy zavarban? A szolgám vagy, elhiszem,hogy zavar a tény,hogy magam mellé engednélek, de hidd el nem változtatna semmin."

Gondold ki. Hidd el. Tedd meg.
Kigondoltam... most már el is hiszem. De nem nekem kell,hogy megtegyem.
Én már léptem és már csak két bábú van a táblán.


2013. december 7., szombat

Képzelt riport a Lelkiismeretről

 - Jó napot kívánok.
 - Üdvözlöm, kit tisztelhetek?
 - Nos, Uram, én vagyok az Ön lelkiismerete.
 - Örvendek, úgy vélem nyugodtan tegeződhetünk.
 - Sajnos, nem lehet, hivatalos ügyben keresem. Feljelentették Önt.
 - Bocsánat, tessék, kérem, hallgatom.
 - A vádirat elég sok pontot hoz fel Maga ellen. Megcsalás, árulás, kínzás, hazugságok.
 - Nagyon érdekes, kérem, folytassa.
 - Kérem. Előre közlöm, hogy a benyújtott iratok elég zavarosak. Őszintén szólva semmilyen konkrétumot nem említenek.
 - Az emberek alapvető szokása, hogy mindent a maguk véleménye felé hajlítanak, nem probléma. Mivel kezdjem?
 - Az árulásról már kifejtette a véleményét. Kíván még hozzátenni valamit?
 - Azt hiszem, nem, elég egyértelműen elmondtam akkor. Azóta is türelmesen számolom a napfelkeltéket. Talán egyszer már azt sem, de az az idő még nem jött el.
 - És mit gondol,mikor fog eljönni?
 - Amikor visszakapom az ott hagyott dolgaimat. Gondolok itt a könyvekre, a karakterlapokra és mindenek előtt a bögrémre.

 - Akkor nézzük ezt a megcsalást. A vád, két lány szerint volt valami tetős baleset, bármit is jelentsen ez.
 - Ez igazán érdekes, főleg, hogy túl régóta nem tartjuk a kapcsolatot azzal a két lánnyal, de hát biztosan tőlük származik, és nem attól, aki valójában tudott róla. A barátok megőrzik egymást titkát igaz?
 - A tárgyra, ha kérhetném.
 - Természetesen. Nos igen, eltöltöttem egy kellemes délutánt egy lánybarátommal, utána mondtam neki, hogy van egy szívemnek kedves hely, ahonnan gyönyörű a naplemente. Megnéztük, és ahogy előtte, azóta is szívesen járok oda, ha az időjárás engedi.
 - Szóval Önök megnézték a naplementét. Ez, gondolom, valami költői kifejezés lehet.
 - Nem, Uram, ez a szó szerint történtek leírása. Megnéztük a naplementét, és beszélgettünk. Más nem történt, nem mintha ezt bárki is feltételezné, ugyebár.
 - Említette azt a lánybarátot. A vádirat elég sok helyen említ egy alattomos kurvát, aki megszerezte magát.
 - Levadászott, Uram, klasszikus ostobaságokat csak pontosan, ha kérhetem. Egyébként a szóban forgó hölgy a szerelmem, a párom és a társam, szóval az említett jelzőket kérem hagyja meg azoknak, akik már megbocsátottak, és semmi problémájuk.
 - Elnézést, bocsássa meg nekem a sértő szavakat, de kérem, én csak közvetítő vagyok, a személyes véleményem nem számít, mivel mindenki jobban tudja nálam, hogy mi van a vállamon. De ha már így említette kérem mesélje el annak a levadászásnak történetét.
 - Kérem, semmi egyéb nem történt, mint bármelyik más hajótörött lélekkel. Valaki odaevezett egy lélektalálóval, és amikor tényleg elhitte, hogy segítő szándékkal, tíz körömmel kapott utána.
 - Szóval, magába szeretett, és elvette az akkori barátnőjétől.
 - Tíz pontos ostobaság, már a zsenialitás határát súrolja. Véletlenül sem így történt. Amikor megéreztem az érzelmeit, és hogy már nem baráti szándékú segítségnek fogja fel, amit adok neki, azt tettem, amit a fejem diktált. Elküldtem magamtól, és megszakítottam vele a kapcsolatot, ő pedig megértette, hogy ezzel csak árt magának és nekünk, tehát elment.
 - De visszajött.
 - Kérem, hallgasson végig, mielőtt más tévedéseit adná a számba. Nem, nem jött vissza. Én hívtam vissza.
 - Miért, ha szabad kérdeznem?
 - Azért, mert szükségem volt rá. Szükségem volt valakire, akivel foglalkozhatok, akivel törődhetek, akivel beszélgethetek, és akit érdekel is a mondanivalóm, mert szüksége van rá. Azon kívül, olyan lelki útra tereltem, ahonnan vissza akartam rántani.
 - De a szerelemnek nem lehet parancsolni, senki hibája nem volt, hogy magába szeretett. Viszont az ő jelenléte okozta az akkor kapcsolatának végét, igaz?
 - Nem, újfent rossz úton jár. Az akkori kapcsolatomat az én jelenlétem tette tönkre. Az én határozatlanságom, A szív és a fej csatája, igen. Az eszem maradni akart, a szívem másfelé húzott. Nem tagadom, korábban is voltak problémáim, amiket a szívem nem engedett kimondani, ezek a kis problémák később összegyűltek, míg végül összeálltak két nagy problémává. Egy darabig hitegettem magam, hogy vissza fogok térni a régi sínre, nem vettem észre, hogy az a vonat már kisiklott.
 - Akkor miért nem szállt le róla?
 - Tudja, az emberi kapcsolatoknak vannak hullámvölgyei. Mint említettem voltak problémáim, amikről nem beszéltem, és azóta sem tettem. Férfiember amúgy sem beszél ilyenekről. Vagy megoldja, vagy nem, de nem töri össze a nő lelkivilágát. Viszont nem tagadom, hogy gyarló ember vagyok, és menekültem az állandó veszekedések és rossz közérzet forrásától olyanhoz, akivel jól éreztem magam.
 - Nemiség?
 - Tagadom. Nem nemileg vonzódtam a hölgyhöz, a barátomnak, és főleg olyan barátnak tartottam, akinek szüksége volt rám. Nem felejtett el tájékoztatni az életéről, és szívesen osztotta meg velem a mindennapos dolgait.
 - De ennek megvoltak a maga következményei is, igaz?
 - A rózsa szép, és hiába tüskés, az emberek szeretik. Természetesen vannak emberek, akik csak a tüskéket látják, de azok szagolgassanak olyan virágot, vagy csokrot, amit maguknak szednek. Senki orra nem dugnak rózsát, hogy márpedig te ezt fogod szagolgatni, egyszerűen csak elfogadják azt, hogy te ezt szereted, én meg azt, attól még ugyanúgy barátok vagyunk. Legalábbis tőlem ez lett kérve.

 - Ön kezd költőiséghez fordulni, térjünk vissza a tények talajára. Ön kínozta a hölgyeket.
 - Igen, az egyiket azzal, hogy nem szerettem viszont, a másikat meg azzal, hogy ezt nem tudtam megértetni vele.
 - De most mint társát emlegeti, tehát mégis csak egy párként élnek.
 - A két dolognak semmi köze egymáshoz. Mint mondtam, amíg tudtuk, tartottuk a távolságot, és nem vettünk tudomást a felőle érkező érzelmi szálról. Ő kereken és határozottan kijelentette, hogy nem kíván a párkapcsolatom útjába állni, én pedig mint barátként próbáltam megértetni vele az élet dolgait. Jelzem elég nagy sikerrel kigyógyítottam a legtöbb bajából, és azóta is szépen halad felfelé. Hogy véget ért egy kapcsolatom és elkezdődött egy másik két különálló esemény volt.
 - Már elnézést, de én nem így tudom.
 - Ön elég sok dolgot tud, és főleg rosszul. Gondolom emlékszik arra a bizonyos ajtócsapkodásos jelenetre is.
 - Amikor Önt ölelkezni látták a hölggyel, igen.
 - Nos igen. A hölgy elesett és összetört volt. Ha esetleg még érdekli is, akkor lett neki végleg megmondva, hogy nem, végleg meg kell szakítanunk minden kapcsolatot, és még utoljára felkínáltam neki a vállamat, amin párszor már kisírhatta magát.
 - Szóval az egy félreértett helyzet volt.
 - Sokkal több. Egy félreértett, félremagyarázott, és sorsdöntő helyzet volt. Talán még Ön is emlékszik rá, hogy onnantól kedves szavunk nem igazán volt egymáshoz, és csak martuk egymást. Ön meddig bírta volna egy ilyen közegben?
 - Mégsem küldte el.
 - Igen. Mint mondtam, hittem benne, hogy még visszatérhetünk. Amúgy is köztudott, hogy nem akartam megszerezni magamnak azt az örömöt, hogy én ismerem be először, hogy képtelenek vagyunk boldoggá tenni egymást. Ultimátumot és időt adtam magamnak, és amikor eljutottam arra szintre, kimondtam.
 - Nem tartja visszásnak, hogy ezeket a dolgokat így, hónapokkal később mondja el?
 - Kérem, Önnek el lehet mondani a dolgokat, tudja nehéz beszélni olyannak, aki hozzávág az emberhez pár ködös vádat, majd gyorsan eltűnik, mire az ember elolvasná őket. Én is dobálózhatnék kimondott vagy leírt szavakkal, amik így-úgy visszajutottak hozzám, de sajnos én még nem süllyedtem hozzá elég mélyre.
 - Mit gondol, miért történnek ilyenek?
 - Hogy mit gondolok? Tudja, miért írnak az emberek verseket? Mert közölni akarnak valamit. Azonban. Közölni valamit egy egyértelmű dolog. Tényeket lehet közölni egyértelműen. Viszont, amikor az ember képtelen tényeket közölni, akkor burkolja a szavait ködös, semmitmondó célozgatásba. Az ember azért szereti ködösíteni a mondandóját, mert akkor többek közt, azt reméli, hogy nem veszik észre, hogy igazából semmit sem tud. A bölcsek azért beszélnek rébuszokban, mert azt akarják, hogy a hallgatóság magában értékelje, és a saját világképe alapján értelmezze a mondanivalót. A bölcseket viszont nem a gonosz rosszindulat hajtja.
 - Szóval, Ön úgy véli, hogy az emberek csak azért beszélnek, de nem mondanak semmit, és azért tűnnek el, mielőtt az ember reagálhatna rá, mert ezzel eléri azt, hogy foglalkozzanak is vele?
 - Igen, ez a véleményem. A gond az, hogy ezzel csak teljesen visszás hatást érnek el, mert az elolvasására szánt, és az eltűnés felett érzett pár másodpercnél tovább nem foglalkozok a dologgal. Tudja, egyszer kijelentettem, hogy az a problémáim legnagyobb forrása, hogy olyan emberekkel és dolgokkal foglalkozok, akikkel/amikkel nem kellene. Ehhez tartom magam. Az egyenes mondanivalót mindig meghallgatom, és értékelem, a ködös fecsegés nem érdekel. De persze ezt eddig is mindenki tudta rólam.
 - Ahhoz képest már elég hosszan fejtegeti a dolgait.
 - Ahogy mondta, a vádirat, hosszú, ködös, és semmit sem tartalmaz, mint zavaros célozgatásokat. Ezzel szemben én egyértelműen próbáltam kifejezni magam. Remélem ezt Ön is érti és érzi.
 - Még egy utolsó kérdés, ha szabad. Boldog Ön?
 - Kérem, Ön, mint az én Lelkiismeretem, pontosan tudja, hogy nyugodtan alszom, boldog párkapcsolatban élek, és ha az emberek nem megváltoztatni akarnák az Ön véleményét, illetve nem csak pár, mások által eltorzított helyzet alapján akarnák ezt eldönteni, hanem eltöltenének Önnel egy hasonlóan kellemes eszmecserét, akkor tudnák. De tudja minden embernek maga felé hajlik a keze... vagy az érdeke.

 - Lestat naplója - 

2013. november 24., vasárnap

Nomen est omen

Egy lélek leszületik. Úgy gondolja jó helyen van, ezért marad.
Talán sugallja nevét a szüleinek, de általában ez már a fogantatás pillanatában eldöntetik a leszületendő lélek testének neme szerint.
Egyes szülők tetszés szerint választanak nevet, mások tudatosan, hogy talán majd a csöppség a név jelentését és jellegét tulajdonságként fogja viselni a földön töltött idő alatt.
Az én nevem  újjászületést jelent és ha már csak nem is szó szerint, de minden napomat újraszületés jellemzi, minden nap egy új nap és minden nap helyt kell, hogy álljak. Az ő neve talán fényt jelent, talán ostort, talán bölcset, mindegy; amíg talál valamit magában, ami kifejezné azt, amit egy életen keresztül magával hurcol és kötelezi, hogy hű maradjon hozzá.
Ez mind szép és jó, de mindannyian ismerünk legalább egy embert, aki nem az anyakönyvezett nevét használja a közéletben. De kérdem én... a választott név a jellemmel alakul vagy szimplán tetszés alapján választjuk? Fontos,hogy legyen jelentése vagy éppen csak sorsunk tagadásaként kérjük a többi szerencsétlent,hogy másképp nézzenek ránk, mint amilyenek ténylegesen vagyunk?
Az én választott nevem a sors iróniája. Nem magamnak akartam, csak rám ragadt a jellege miatt. Nem az a lényeg,hogy mézet jelent, akármilyen édes is tudok lenni, hanem a jelleg, amit magában hordoz. Bátor, kihívás centrikus, rideg, alattomos... kívülről; belülről pedig egy megtört lány, aki keresi a helyét a nagy világban.
És kérdem én... miért mocskoljuk be más nevét azzal,hogy jellemének ellentettjét cselekedjük a világban?
Egy ventru. Nemes, fennhéjázó, nagyképű, kimért, elegáns, kritikus, felelősségteljes... és valami más, egy úgymond velejárója. Egy dekadens, megtört, depresszív, fájdalom centrikus torzszülött, aki az ó és az újkor között ragadt önmaga miatt, mert a múltban élve próbálja emberségesen megélni a jelent.
Vagy egy őrült bohóc, akit a helyzet heve-sava-borsa hoz lázba és teszi, amit a már nem dobogó szíve és vére diktál. A mának élve, nem törődve mi lesz holnap, de okosan, hogy némi emberség legyen a velejárója, nem pedig csak halálhörgés és siralom.
Talán őrült, talán egy zseni, talán buta, talán csak átlagos....de úgy érzem bárki, akárki és mindenki tisztában van a saját erőviszonyaival és feltudja mérni, hogy megérdemli a nevet, amin számtalanszor szólítják élete során.
A név kötelez, legyetek hűek.